Beköltözés a kisházba
Másfél hónap csavargás és kalandozás
után felkerekedtünk, immár kettecskén, hogy megpihenjünk kicsit. A
kontemplációra, szellemi-lelki töltődésre legalkalmasabb helynek Közép-Jávát
találtuk, így aztán két nap múlva, vasárnap délben már újra Joho faluban
voltunk Ágiéknál. Mintha csak hazaérkeztünk volna: lemostuk magunkról a két
napos vonatozás ragacsos porát, kiterítettük a jó öreg gyékényt a ház előtti
verandára, és jázmin és frangepáni illatban csacsogtunk a háziakkal
élményeinkről. Vasárnap ebédidő lévén Tibi gyomra visszadöbbent a rántott hús –
koviubi kombó pocakot elnehezítő ízére, úgyhogy felkerekedtünk, hogy egy jó
kifőzdét találjunk valahol a közelben. A tikkasztó déli melegben már kisfröccsökről
ábrándoztunk, és szinte le is beszéltük magunkat a hazai ízekről, amikor
megtaláltuk a környék legjobb levesezőjét. Ezt az előételt itt soto-nak hívják, és főételként
fogyasztják. Egy jó erős, fokhagymával,
gyömbérrel, citromfűvel, és egyéb helyi fűszerekkel készült húsleves az alapja,
ebbe kerülnek a levesbetétek: rizs, rizstészta, csirke vagy marhahús, de csak
szerényen mérve és nagyon apróra vágva, zöldbab, szójacsíra, répa, zeller zöldje,
vagy bármilyen más idényzöldség. Mindebbe opcionálisan keverhetünk a házi
készítésű sambal-ból, azaz chili
őrleményből (csak óvatosan, mert ha nem vigyázunk, később még visszacsíp).
Mindezek mellé, mintegy feltétként választhatunk sült tofut, szóját, rántott
zöldségeket, gömbölyű fánkocskákat, vagy akár hirtelen sült, bundázott
csirkebelet is. A gyömbér, a fokhagyma, és a forrón gőzölgő levesbe
csepegtetett lime egészen meséssé teszi ezt, az egyébként egyszerű és könnyű
ételt. Az ebéd utáni sziesztát elbeszélgettük, majd asszisztáltunk Áginak az
esti fellépésre való készülődésben, azaz csodálkozva lestük, ahogyan óriási
fényes kontyot csavar hajából, és mesterien kifesti arcát. Szépsége egyébként
legendás a környéken, még a legidősebb sindenek
(énekesnők) is csodálják érte, ő pedig az apró termetű néniket csodálja
persze, nem csupán szépségük, hanem éteri hangjuk miatt is.
Nem időztünk barátainknál túl sokáig,
izgatottan keltünk útra másnap, hogy végre beköltözzünk az általunk már
százféleképpen elképzelt kisházba, Gemawangba. Ez az apró falu a Lawu hegy lábánál,
a Karangpandan felé vezető út mellett, a várostól 5 km-re egy dombra épült.
Rizsföldek zöldellnek, patak csordogál, a szél zörgeti a banán, papaya, durián
és cassava fák leveleit. A mi házunk már a határba ér, az erdő és a falu szélén
épült, óriási kert (inkább park) tartozik hozzá, na meg a kertész a
családjával. Amolyan trópusi ligetet tessék elképzelni: orchideákkal,
tündérrózsákkal, liliombokrokkal, bambuszerdővel, gyümölcsfákkal, kerti
csobogóval, zöld pázsittal és a közepén egy kerti pihenővel, azaz gazebo-val – túllépte minden
képzeletünket, pedig nem fogtuk vissza magunkat. A ház kicsit nagyobb, mint
gondoltuk: két szoba, két fürdőszoba, konyha, egy óriási nappali, és egy belső
kert – a nappali meghosszabbítása –, ami csupán gyékény rolókkal van
leválasztva a lakótértől. Ja, és van tornác is, lócával, ahonnan bele lehet
merengeni, szédülni a buja kert látványába. Persze a beköltözés nem ment csak
úgy pöccre, ki kellett takarítani alaposan, ablakokat mosni, átrendezni,
pakolászni, lakatosmunkát végezni, még kárpitoztunk és ruhaszekrényt is rittyentettünk
bambuszból. Az eredmény: egy mesés jávai otthon, amihez sajnos nemcsak a
káprázatos flóra, hanem az óriás pókokból, kígyókból, békákból, gekkókból,
skorpiókból álló rémisztő fauna is hozzá tartozik. Figyelni kell minden
lépésnél, de legalább tudatosan mocorgunk, igyekszünk nem megzavarni a
nyugalmukat, cserébe ők sem bántanak bennünket. A belső kertbe ültettem néhány
virágot, gömbölyű, zöld levelű cserjéket, középre pedig vízinövényeket: többek között
egyiptomi lótuszt, fehér nimfácskát, ami az iszapból a fény felé törekszik
törékeny virágaival és beragyog a nappaliba is egészen napnyugtáig, amikor
bezárja szirmait és megpihen a kert köldökén.
Békés otthonunka beköltöztettük az
isteneket is, a kertet is, a wayangokat is. Közelebb kerültünk az ősök
szelleméhez, a forráshoz, az elfelejtett értékrendhez. Engem például elkapott a
„hála-flash”: folyamatos hálát érzek ég és föld felé, a múlt és a jelen felé, a
természet felé, az ember alkotta tárgyak szépsége és egyáltalán minden létező
emanáció felé.
Terima kasih
Átgondoltuk a természettel való kapcsolatunkat, közelebb kerültünk az
eredethez: megértettük, hogy minden ajándék, nem is csoda, hogy a hála érzése
tölt el. Megköszönjük, amit kapunk, s megpróbáljuk visszaadni valahogyan a
magunk eszközeivel. Az indonéz erre a terima
kasih kifejezést használja, amit köszönömnek szokás fordítani, pedig annyit
tesz: adok-kapok: te is jól jársz, meg én is. Jó lenne ezt a filozófiát
népszerűsíteni otthon is, na meg a megelégedett és őszinte mosolyokat is,
amiket a helyiek arcán látni. Érdeklődő, kíváncsi emberek élnek erre, na persze
nem túl bizalmaskodók, vagy személyeskedők. Első kérdésük általában a hová
mész, ezt követi a honnan jöttél, esetleg az ettél-e már, fürödtél-e már (és ha
a válasz nemleges, rögtön be is invitálnak enni-inni, fürdeni, azaz mandizni,
ahogy erre mondják), végül, mintegy záróakkordként jön a van-e gyereketek.
Ennyi információval be is érik, a többit majd hozzáképzelik, mesélik majd a szomszédoknak,
ha azok hazaértek végre a rizsföldről, munkahelyről, piacról, vagy akárhonnan,
hogy itt járt ez meg ez, és nagyon jól elbeszélgettek.
A társasági élet
leginkább az utcán zajlik, de legalábbis a ház előtt. A helyi asszonyok, nénik
például nagy előszeretettel sepregetnek a házuk előtt naphosszat, amit úgy
tessék elképzelni, hogy a drágám fogja a kócos kis cirokseprűt, ami
meglehetősen rövid, s módszeresen kaparász, nem túl gyorsan halad, bal keze
hátratéve, felső teste kissé előre döntve, de tekintete persze nem a poros
udvart fürkészi, hanem az utcai eseményeket lesi. Persze láttam olyan
háziasszonyt is, aki a legnagyobb lelki nyugalommal heveredett el fényes
délelőtt a ház előtti lócán, a szorgos-dolgos anyókaszerepre fittyet hányva,
karjával fejét megtámasztva, mintegy nyugvó Buddha-pózban, skubizva, hogy mikor
jön már valaki végre, akivel lehet egy kicsit pletyizni. Sokan gyékényt
terítenek ki a ház elé, s az egész család oda gyűlik üldögélni, beszélgetni, a
szomszédból is átjönnek páran, vagy csak a ház előtt elhaladók állnak meg
eszmét cserélni. Hogy miről? Például arról, hogy mi a legjobb gyógymód a gyerek
asztmájára. Van, aki a gyümölcsevő denevér húsára esküszik. Igen, igen, már más
is ajánlotta, de macerás elkészíteni, mert ha kirántjuk Kentucky vagy akár Orly
módra, a húsa rágós marad, mint a gumi, nincs olyan csemete, aki megenné. Talán
a legjobb, ha egészen apróra daraboljuk, és amolyan lecsós ragu módra készítjük
el, esetleg darálhatjuk is, úgy még jobb. Ha valami véletlen folytán éppen nem
tudnánk bőregérhez jutni, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy megkérünk
valakit, aki éppen készül Mekkába zarándoklatra, hozzon már nekünk teveszívet,
mert az kifejezetten javallott az asztmára, és általában a felső-légúti
betegségekre. A szomszéd bugyiárusék készülnek, Pak Erté mondta, biztosan
belefér a poggyászukba hazafelé jövet. Végső esetben pedig még mindig ott van a
kígyóvér, ami ráadásul szívre is jó, igen, igen, meg májra is, meg általában
mindenre jó, mindenkinek éppen ott hat, ahol szüksége van a gyógyulásra. Az
egyetlen erre a célra alkalmas hidegvérű az indonéz kobra, más kígyófajtával
nem is érdemes próbálkozni. Soloban van is egy férfi, akit minden este 6 után
megtalálunk a hercegi palota parkjának egy félreeső zugában, nem messze a szent
albínó vízi bivalyok karámjától. A jószágokat ott helyben fejezi le, miután
kicsit felheccelte őket, hogy az elixírért sorban álló népek lássák, hogyan
fröcsögi csuklyás kobakjából a halálos mérget. A fej nélküli, még rángatózó
testből ezután egy pálinkáspohárba ereszti a vért, majd néhány rutinos
mozdulattal kitépi a gerincvelőt, kiveszi az epét, és ezeket is beledobja a
koktélba, állítólag csak így hatásos, különben megette a fene az egészet. Ha
akarjuk, felütik ám nekünk egy kis Red Bullal, az íze végett, erre ne legyen
gondunk. Hát igen, de mégis milyen anya itat kígyóvért a gyerekével?
Monggo!
Ha menet közben valaki elsétál a ház
előtt, odakiált: monggo – azaz:
tessék, itt vagyok, menegetek, vagy ellenkező estben a ház elől: éppen
üldögélek, de látlak, észrevettelek. Erre a helyes válasz a márí – ami ugyanazt jelenti, csak nem
jávai, hanem indonéz nyelven. A játékosabbak ezt a két szót nem csak egyszer
mondják, hanem dallamosan ismételgetik, sőt, van, aki táncra is perdül,
bohókásan gesztikulál. És mosolyognak, nevetgélnek. Naplemente után behúzódnak,
korán visszavonulnak pihenni, hiszen reggel 4-kor kelnek, kakasszóra. A
munkával és a ház körüli teendőkkel délután 4 körül végeznek, ekkor mindenki
egyszerre tisztálkodik, azaz mandizik, úgyhogy sok helyen túlterhelődik a
vízvezeték-hálózat, és végül egyáltalán nincs víz úgy egy órán keresztül. Itt
egyébként csak hidegvíz folyik a csapokból, váltakozó minőségben. A
tradicionális fürdőszobában (persze ilyen nem létezik, hiszen tradicionálisan a
folyóhoz jártak le az emberek tisztálkodni is, üríteni is) csak egy WC – de nem
az angol, hanem a guggolós, lyukba pisilős verzió van, illetve egy nagy vízzel
teli tartály, amiből a tisztálkodáshoz szükséges mennyiséget egy nyeles
edénykéből lögybölik magukra. Vécépapírt nem használnak, az edénykével „törlik
ki” az ülepüket (megvan a technikája ám, és teljesen higiénikus). Ennek
egyébként van egy városi verziója is: a bevásárlóközpontokban láttam, hogy
angol WC van, de a biztonság kedvéért a falon egy rajzon látható útmutatás
emlékezteti a vendégeket, hogy azon nem kell ám guggolni, hanem bizony ülni
kell az ülőkén, mint egy széken. A törlést itt egy falra szerelt mini zuhannyal
lehet elintézni, nagyon izgalmas, bizsergető érzés. Részemről a pottyantós
pártján vagyok, egészséges, gyors, igaz olvasgatni nem túl kényelmes, de
legalább nem érintkezünk az ülőfelülettel, tiszta, mint a nap.
Férfiak és nők
A jávaiak nagyon érzékenyek az
esztétikumra, sokat adnak a megjelenésükre. A férfiak például szeretik
megnöveszteni a körmüket. Na, nem az összest, csak a hüvelyk és kisujjukon. Ez
az ékességük nagy becsben van tartva, reszelgetik, polírozzák, sokan ki is
festik batikfestékkel, hennával, de van olyan fickó, aki lábujjkörmét is festi.
Gyönyörű batik ingeket hord a magára valamit is adó pasi, ünnepnapon pedig
szarongot köt derekára, és hozzá színben passzoló fityulát tesz fejére. Az
arcszőrzet itt elég ritka, de néhány férfiember tömött kis bajuszt növeszt, ami
alól huncutul mosolyognak a kedvükre való hölgyekre, miközben hófehér fogaik csak úgy világítanak.
Ugyancsak a férfiasság jele, bár inkább csak az alsóbb néprétegben, hogy ki
mekkorát tud köpni. Ezt már gyerekkorban megtanulják, senki nem használ zsepit,
szájon keresztül fújják ki az orrukat a nők is. A nők, bár hajuk, szemük színe
mindig fekete, barna, mégis sokfélék, és sokféleképpen csinosak. Picik,
formásak, persze csupasz testrészt nem sokat mutatnak, de ez így jó. Hátuk,
tartásuk királynői, bármit elcipelnek a fejükön, és meg sem kottyan nekik, sőt,
inkább, mintha a csomag vinné őket, bámulatosan mozognak. A szemük kacéran
csillog, apró orruk, gömbölyded orcájuk sima, bőrük ragyogó. Nem grimaszolnak,
nem is ráncosak, ha éppen nem mosolyognak vagy beszélnek, arcuk zárt, és
méltóságteljes. Az idős, ősz kontyos nénikék a legszebbek. Jóval túlélik
férjeiket, lehet, hogy azért, mert folyamatosan bételt rágnak. Tradicionális,
egyszerű batik szarongot és blúzt hordanak, folyamatosan tesznek-vesznek a
kertben és a ház körül, a folyóhoz járnak fürdeni, és olyan aprók, és kecsesek,
hogy az ember legszívesebben zsebre tenné őket, mint egy kis nippet a nagyi
vitrinjéből. Persze a fiatalabb generáció már más: szeretnek színes
kontaktlencsét hordani, amitől egészen földönkívüli lesz az ábrázatuk, és egyre
több lány hord szemtelenül rövid sortot, szoknyát, komoly fizika kínokat okozva
ezzel férfitársaiknak.
A nőkben egyébként nagyobb
összetartást, együttérzést vettem észre. A férfiak, tapasztalataim alapján vagy
őszintén érdeklődők és segítőkészek, vagy pedig szigorúak, modortalanok és
alkalmasint agresszívek. A vallási különbségek is a férfiaknak köszönhetően
okoznak annyi konfliktust. (Lásd hamarosan az Anand Krishnával készült
interjút.)
Úgy tűnik, itt minden nő meg van
elégedve magával, van önbizalmuk, de szerények, ez teszi őket igazán vonzóvá.
Persze, sokan értenek valami különlegeshez: táncolnak, énekelnek, hangszeren
játszanak, értenek a gyógyfüvekhez, masszíroznak, gyógyítanak, vagy éppen ki
tudják nyitni a fogukkal a sörösüveget. Jóban vannak a testükkel, harmóniában élnek
a környezetükkel, a természettel. Ez a shakti, a teremtő energia hatja át egész
Közép-Jávát, ezért olyan jó itt időzni, mint a gyermeknek a puha anyaölben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése