Versek a jávai noteszből

Gazebo

A Láva-hegy lábánál,

Jáva szigetén megtalálsz.

A titkos kert a falu

szélén elkerítve,

a falon lyuk, ahol

a kíváncsiság bekacsint.

A kisház valóban villa,

melyben a kertész nejével

és három gyermekével

a hátsó szobában él.

Itt találtam meg romokban

a gazebót a kert közepén.

A gazebo felújítása

1.

Előbb a penészes vásznakat

a rothadó fakeretről,

aztán pókok sűrű hálóit

és régi beidegződéseket;

Előbb a ragaszkodásokat,

aztán a sötét vágyakat

önvaló lényedről,

ha a véső el is törik,

ha senki sem érti - akkor is!

Mindezeket gondosan,

türelmesen távolítsd el.

2.

Amíg te lelked újítod,

Ő kézzel mossa ki

hangtalan szennyesed.

3.

Szükség van vásznakra,

apróbb szegekre, mint

amit az Ő kezeibe vertek

és olyan fekete festékre,

mint a honni éjszaka.

Bo

Bo-bo-gazebo!

Majdnem minden

sikerül. Bo-bo!

Majdnem. Minden.

A túlsó parton

1.

Álmomban édesanyámmal

beszélgettem. Ő magyarázta

a hajóhasonlatot, vagyis,

hogy az emberek hajók.

A legtöbben csupán a

kormánylapátot ismerik.

Ide-oda irányítva magukat

a nagyobb áramlásokon,

gyakrota zátonyra futva.

Tudod, a kormánylapátot

közben kapják az emberek -

magyarázta nagy alázattal

és kedvesen édesanyám -

Úgy, mint bizonyítvány és

szakma, aztán vagy jó

vagy sem: ez lesz a kormány,

ezt szerelik fel, része lesz

a hajótestnek, ezzel próbálnak

elhajózni a túlsó partra.

Érezz együtt azokkal, akiknek

semmi másuk sincs, mert

nem lehet, csak egy szedett-

vedett kormánylapát.

Mosolygott kedvesen, nagy

alázattal édesanyám.

2.

Aztán vannak a szerencsések,

akikben lakozik némi - sok

vagy csekély - de van bennük

tehetség és elhivatottság.

Ők azok, akik vitorlát

szerelhetnek fel hajójukra.

Ők, akik a szeleket befogják,

akik már nem csak az

áramlatokra vannak utalva.

Akiknek segíthet a jó szél,

ha van - tette hozzá sokat

sejtetően édesanyám -,

hogy átérjenek a túlsó partra,

segíthet nekik a jó szél.

3.

Aztán - komorodott el anyám -

vannak, akik akaratukból

evezőket formálnak és

sem áramlat, sem szél

nem érdekli őket, csak

vadul és határozottan

csapkodnak szemben a

széllel és az áramlatokkal;

remélve elérik a túlsó

partot, remélve arra van

egyáltalán. Főleg velük

légy kedves és megértő.

Nekik a legnehezebb, s ha

nagyon vadul csapkodnak -

hagyd, kerüld őket, idővel

megnyugszanak azok is,

akik sem az áramlatokat,

sem a szeleket nem tisztelik

és talán átjuthatnak pusztán

akarattal még ők is.

4.

És én, anyám? - kérdeztem

a jávai házban álmomban

a dunántúli kisfaluban

éppen ebédet főző anyám.

Te úszol, kisfiam. Te úszol.

Úszol lassan, de biztosan.

Egyenesen a túlsó partra.

Amíg te ülsz

Amíg te ülsz - ő virágot szed.

Mások máshol másban.

Csak én vagyok itt veled

és látom ezt a kertet,

hallom, hogy az éneklőedény-szíved 

hogyan kongatod.

Érzem a füstölő- és virágillatot.

Messze minden

szép lassan elcsendesül,

amíg te ülsz - ő virágot szed.

Hangok

Messze gamelán szól és ének,

már nem csak azt szeretnénk,

hogy szeressenek. Kissé meg

kellett halni, hogy újra értsük,

mi mindent is jelent az élet.

"Mindentől egyre távolabb

az igazi léthez érek." -

ezt néha mondogassuk. Most

messze gamelán szól és ének.

Égés

A kertész a régi vásznakat,

lekapart rozoga deszkákat

égeti el, közben vevők

is jönnek. Nagy és elhagyott

a kert és a ház és szép,

remek lehet itt írni. Ugye?

Mondják. Biztos jó itt,

Ugye, nagyon jó meditálni.

Sajnos nagyon sokat kéne

rákölteni. Messze is van

az úgynevezett civilizációtól.

Nehéz lehet, bár biztos szép

idekint élni. Mondják nevetve.

A kertész három gyermekével

és nejével és ti ketten

a világ túlsó, alig ismert

épp ezért itt áhított feléről,

csak ti érzitek, ahogy a régi

vásznak, lekapart-rozoga

deszkák, ócska előítéletek,

hamis beidegződések

végleg és ragyogón elégnek.

Ez minden

Délelőtt leveleket írok, szinte

egész délelőtt és a kisház

megtelik a világ túlsó oldalán

éppen alvó barátaimmal.

Vajon befolyásolom-e álmaikat,

hogy rájuk gondolok? Aztán

ebédelünk, pihenünk kicsit.

Délután írok és kawikat olvasok.

Néha elszívok egy szál

nagyon könnyű cigarettát és

olvasás-írás közben kávét-

teát iszogatok és elég jó

zenéket hallgatok. Ez minden.

Kívülről csak ennyi látszik.

Ez most minden bűnöm

és ez minden vagyonom.

Fogd csak meg jól e versben,

mert most ezt is neked adom.

A levelekről

Tudod, a leveleket sokat kell

nézni. Na, nem azokat, amiket

te írsz és nem is azokat,

amiket mások írnak.

Azokat a leveleket, ami a

fákon nőnek és virágok

szárain. Azokat kell sokat

nézni, azokat a leveleket.

Hátha, előbb-utóbb, már nem

csak nézed őket, hanem

értőn olvasod, mit üzent ő.

Zaj és csönd

Megvan az ideje a zajnak és

megvan az ideje a csendnek.

Hajnalban a szomszéd házban

énekelt az egész család.

Most fűrészelnek és rizst

csépelnek. Én csak ülök,

megfontolok minden mondatot.

Megvan az ideje a zajnak és

megvan az ideje a csöndnek is.

Érkezés

Mindjárt jön. Mindjárt itt lesz.

Már hallom, ahogy a falu alatt,

a hömpölygő folyó partján

megcsörren bokáján a lánc.

Jön, közelít a gyógyír, jön

közelít az új élet, a világ.

Weiner Sennyey Tibor

Jávai napok – Részlet Virág naplójából 2.

Beköltözés a kisházba

Másfél hónap csavargás és kalandozás után felkerekedtünk, immár kettecskén, hogy megpihenjünk kicsit. A kontemplációra, szellemi-lelki töltődésre legalkalmasabb helynek Közép-Jávát találtuk, így aztán két nap múlva, vasárnap délben már újra Joho faluban voltunk Ágiéknál. Mintha csak hazaérkeztünk volna: lemostuk magunkról a két napos vonatozás ragacsos porát, kiterítettük a jó öreg gyékényt a ház előtti verandára, és jázmin és frangepáni illatban csacsogtunk a háziakkal élményeinkről. Vasárnap ebédidő lévén Tibi gyomra visszadöbbent a rántott hús – koviubi kombó pocakot elnehezítő ízére, úgyhogy felkerekedtünk, hogy egy jó kifőzdét találjunk valahol a közelben. A tikkasztó déli melegben már kisfröccsökről ábrándoztunk, és szinte le is beszéltük magunkat a hazai ízekről, amikor megtaláltuk a környék legjobb levesezőjét. Ezt az előételt itt soto-nak hívják, és főételként fogyasztják.  Egy jó erős, fokhagymával, gyömbérrel, citromfűvel, és egyéb helyi fűszerekkel készült húsleves az alapja, ebbe kerülnek a levesbetétek: rizs, rizstészta, csirke vagy marhahús, de csak szerényen mérve és nagyon apróra vágva, zöldbab, szójacsíra, répa, zeller zöldje, vagy bármilyen más idényzöldség. Mindebbe opcionálisan keverhetünk a házi készítésű sambal-ból, azaz chili őrleményből (csak óvatosan, mert ha nem vigyázunk, később még visszacsíp). Mindezek mellé, mintegy feltétként választhatunk sült tofut, szóját, rántott zöldségeket, gömbölyű fánkocskákat, vagy akár hirtelen sült, bundázott csirkebelet is. A gyömbér, a fokhagyma, és a forrón gőzölgő levesbe csepegtetett lime egészen meséssé teszi ezt, az egyébként egyszerű és könnyű ételt. Az ebéd utáni sziesztát elbeszélgettük, majd asszisztáltunk Áginak az esti fellépésre való készülődésben, azaz csodálkozva lestük, ahogyan óriási fényes kontyot csavar hajából, és mesterien kifesti arcát. Szépsége egyébként legendás a környéken, még a legidősebb sindenek (énekesnők) is csodálják érte, ő pedig az apró termetű néniket csodálja persze, nem csupán szépségük, hanem éteri hangjuk miatt is. 

Nem időztünk barátainknál túl sokáig, izgatottan keltünk útra másnap, hogy végre beköltözzünk az általunk már százféleképpen elképzelt kisházba, Gemawangba. Ez az apró falu a Lawu hegy lábánál, a Karangpandan felé vezető út mellett, a várostól 5 km-re egy dombra épült. Rizsföldek zöldellnek, patak csordogál, a szél zörgeti a banán, papaya, durián és cassava fák leveleit. A mi házunk már a határba ér, az erdő és a falu szélén épült, óriási kert (inkább park) tartozik hozzá, na meg a kertész a családjával. Amolyan trópusi ligetet tessék elképzelni: orchideákkal, tündérrózsákkal, liliombokrokkal, bambuszerdővel, gyümölcsfákkal, kerti csobogóval, zöld pázsittal és a közepén egy kerti pihenővel, azaz gazebo-val – túllépte minden képzeletünket, pedig nem fogtuk vissza magunkat. A ház kicsit nagyobb, mint gondoltuk: két szoba, két fürdőszoba, konyha, egy óriási nappali, és egy belső kert – a nappali meghosszabbítása –, ami csupán gyékény rolókkal van leválasztva a lakótértől. Ja, és van tornác is, lócával, ahonnan bele lehet merengeni, szédülni a buja kert látványába. Persze a beköltözés nem ment csak úgy pöccre, ki kellett takarítani alaposan, ablakokat mosni, átrendezni, pakolászni, lakatosmunkát végezni, még kárpitoztunk és ruhaszekrényt is rittyentettünk bambuszból. Az eredmény: egy mesés jávai otthon, amihez sajnos nemcsak a káprázatos flóra, hanem az óriás pókokból, kígyókból, békákból, gekkókból, skorpiókból álló rémisztő fauna is hozzá tartozik. Figyelni kell minden lépésnél, de legalább tudatosan mocorgunk, igyekszünk nem megzavarni a nyugalmukat, cserébe ők sem bántanak bennünket. A belső kertbe ültettem néhány virágot, gömbölyű, zöld levelű cserjéket, középre pedig vízinövényeket: többek között egyiptomi lótuszt, fehér nimfácskát, ami az iszapból a fény felé törekszik törékeny virágaival és beragyog a nappaliba is egészen napnyugtáig, amikor bezárja szirmait és megpihen a kert köldökén.  

Békés otthonunka beköltöztettük az isteneket is, a kertet is, a wayangokat is. Közelebb kerültünk az ősök szelleméhez, a forráshoz, az elfelejtett értékrendhez. Engem például elkapott a „hála-flash”: folyamatos hálát érzek ég és föld felé, a múlt és a jelen felé, a természet felé, az ember alkotta tárgyak szépsége és egyáltalán minden létező emanáció felé.

Terima kasih

Átgondoltuk a természettel való kapcsolatunkat, közelebb kerültünk az eredethez: megértettük, hogy minden ajándék, nem is csoda, hogy a hála érzése tölt el. Megköszönjük, amit kapunk, s megpróbáljuk visszaadni valahogyan a magunk eszközeivel. Az indonéz erre a terima kasih kifejezést használja, amit köszönömnek szokás fordítani, pedig annyit tesz: adok-kapok: te is jól jársz, meg én is. Jó lenne ezt a filozófiát népszerűsíteni otthon is, na meg a megelégedett és őszinte mosolyokat is, amiket a helyiek arcán látni. Érdeklődő, kíváncsi emberek élnek erre, na persze nem túl bizalmaskodók, vagy személyeskedők. Első kérdésük általában a hová mész, ezt követi a honnan jöttél, esetleg az ettél-e már, fürödtél-e már (és ha a válasz nemleges, rögtön be is invitálnak enni-inni, fürdeni, azaz mandizni, ahogy erre mondják), végül, mintegy záróakkordként jön a van-e gyereketek. Ennyi információval be is érik, a többit majd hozzáképzelik, mesélik majd a szomszédoknak, ha azok hazaértek végre a rizsföldről, munkahelyről, piacról, vagy akárhonnan, hogy itt járt ez meg ez, és nagyon jól elbeszélgettek. 

A társasági élet leginkább az utcán zajlik, de legalábbis a ház előtt. A helyi asszonyok, nénik például nagy előszeretettel sepregetnek a házuk előtt naphosszat, amit úgy tessék elképzelni, hogy a drágám fogja a kócos kis cirokseprűt, ami meglehetősen rövid, s módszeresen kaparász, nem túl gyorsan halad, bal keze hátratéve, felső teste kissé előre döntve, de tekintete persze nem a poros udvart fürkészi, hanem az utcai eseményeket lesi. Persze láttam olyan háziasszonyt is, aki a legnagyobb lelki nyugalommal heveredett el fényes délelőtt a ház előtti lócán, a szorgos-dolgos anyókaszerepre fittyet hányva, karjával fejét megtámasztva, mintegy nyugvó Buddha-pózban, skubizva, hogy mikor jön már valaki végre, akivel lehet egy kicsit pletyizni. Sokan gyékényt terítenek ki a ház elé, s az egész család oda gyűlik üldögélni, beszélgetni, a szomszédból is átjönnek páran, vagy csak a ház előtt elhaladók állnak meg eszmét cserélni. Hogy miről? Például arról, hogy mi a legjobb gyógymód a gyerek asztmájára. Van, aki a gyümölcsevő denevér húsára esküszik. Igen, igen, már más is ajánlotta, de macerás elkészíteni, mert ha kirántjuk Kentucky vagy akár Orly módra, a húsa rágós marad, mint a gumi, nincs olyan csemete, aki megenné. Talán a legjobb, ha egészen apróra daraboljuk, és amolyan lecsós ragu módra készítjük el, esetleg darálhatjuk is, úgy még jobb. Ha valami véletlen folytán éppen nem tudnánk bőregérhez jutni, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy megkérünk valakit, aki éppen készül Mekkába zarándoklatra, hozzon már nekünk teveszívet, mert az kifejezetten javallott az asztmára, és általában a felső-légúti betegségekre. A szomszéd bugyiárusék készülnek, Pak Erté mondta, biztosan belefér a poggyászukba hazafelé jövet. Végső esetben pedig még mindig ott van a kígyóvér, ami ráadásul szívre is jó, igen, igen, meg májra is, meg általában mindenre jó, mindenkinek éppen ott hat, ahol szüksége van a gyógyulásra. Az egyetlen erre a célra alkalmas hidegvérű az indonéz kobra, más kígyófajtával nem is érdemes próbálkozni. Soloban van is egy férfi, akit minden este 6 után megtalálunk a hercegi palota parkjának egy félreeső zugában, nem messze a szent albínó vízi bivalyok karámjától. A jószágokat ott helyben fejezi le, miután kicsit felheccelte őket, hogy az elixírért sorban álló népek lássák, hogyan fröcsögi csuklyás kobakjából a halálos mérget. A fej nélküli, még rángatózó testből ezután egy pálinkáspohárba ereszti a vért, majd néhány rutinos mozdulattal kitépi a gerincvelőt, kiveszi az epét, és ezeket is beledobja a koktélba, állítólag csak így hatásos, különben megette a fene az egészet. Ha akarjuk, felütik ám nekünk egy kis Red Bullal, az íze végett, erre ne legyen gondunk. Hát igen, de mégis milyen anya itat kígyóvért a gyerekével? 

Monggo!

Ha menet közben valaki elsétál a ház előtt, odakiált: monggo – azaz: tessék, itt vagyok, menegetek, vagy ellenkező estben a ház elől: éppen üldögélek, de látlak, észrevettelek. Erre a helyes válasz a márí – ami ugyanazt jelenti, csak nem jávai, hanem indonéz nyelven. A játékosabbak ezt a két szót nem csak egyszer mondják, hanem dallamosan ismételgetik, sőt, van, aki táncra is perdül, bohókásan gesztikulál. És mosolyognak, nevetgélnek. Naplemente után behúzódnak, korán visszavonulnak pihenni, hiszen reggel 4-kor kelnek, kakasszóra. A munkával és a ház körüli teendőkkel délután 4 körül végeznek, ekkor mindenki egyszerre tisztálkodik, azaz mandizik, úgyhogy sok helyen túlterhelődik a vízvezeték-hálózat, és végül egyáltalán nincs víz úgy egy órán keresztül. Itt egyébként csak hidegvíz folyik a csapokból, váltakozó minőségben. A tradicionális fürdőszobában (persze ilyen nem létezik, hiszen tradicionálisan a folyóhoz jártak le az emberek tisztálkodni is, üríteni is) csak egy WC – de nem az angol, hanem a guggolós, lyukba pisilős verzió van, illetve egy nagy vízzel teli tartály, amiből a tisztálkodáshoz szükséges mennyiséget egy nyeles edénykéből lögybölik magukra. Vécépapírt nem használnak, az edénykével „törlik ki” az ülepüket (megvan a technikája ám, és teljesen higiénikus). Ennek egyébként van egy városi verziója is: a bevásárlóközpontokban láttam, hogy angol WC van, de a biztonság kedvéért a falon egy rajzon látható útmutatás emlékezteti a vendégeket, hogy azon nem kell ám guggolni, hanem bizony ülni kell az ülőkén, mint egy széken. A törlést itt egy falra szerelt mini zuhannyal lehet elintézni, nagyon izgalmas, bizsergető érzés. Részemről a pottyantós pártján vagyok, egészséges, gyors, igaz olvasgatni nem túl kényelmes, de legalább nem érintkezünk az ülőfelülettel, tiszta, mint a nap. 

Férfiak és nők

A jávaiak nagyon érzékenyek az esztétikumra, sokat adnak a megjelenésükre. A férfiak például szeretik megnöveszteni a körmüket. Na, nem az összest, csak a hüvelyk és kisujjukon. Ez az ékességük nagy becsben van tartva, reszelgetik, polírozzák, sokan ki is festik batikfestékkel, hennával, de van olyan fickó, aki lábujjkörmét is festi. Gyönyörű batik ingeket hord a magára valamit is adó pasi, ünnepnapon pedig szarongot köt derekára, és hozzá színben passzoló fityulát tesz fejére. Az arcszőrzet itt elég ritka, de néhány férfiember tömött kis bajuszt növeszt, ami alól huncutul mosolyognak a kedvükre való hölgyekre,  miközben hófehér fogaik csak úgy világítanak. Ugyancsak a férfiasság jele, bár inkább csak az alsóbb néprétegben, hogy ki mekkorát tud köpni. Ezt már gyerekkorban megtanulják, senki nem használ zsepit, szájon keresztül fújják ki az orrukat a nők is. A nők, bár hajuk, szemük színe mindig fekete, barna, mégis sokfélék, és sokféleképpen csinosak. Picik, formásak, persze csupasz testrészt nem sokat mutatnak, de ez így jó. Hátuk, tartásuk királynői, bármit elcipelnek a fejükön, és meg sem kottyan nekik, sőt, inkább, mintha a csomag vinné őket, bámulatosan mozognak. A szemük kacéran csillog, apró orruk, gömbölyded orcájuk sima, bőrük ragyogó. Nem grimaszolnak, nem is ráncosak, ha éppen nem mosolyognak vagy beszélnek, arcuk zárt, és méltóságteljes. Az idős, ősz kontyos nénikék a legszebbek. Jóval túlélik férjeiket, lehet, hogy azért, mert folyamatosan bételt rágnak. Tradicionális, egyszerű batik szarongot és blúzt hordanak, folyamatosan tesznek-vesznek a kertben és a ház körül, a folyóhoz járnak fürdeni, és olyan aprók, és kecsesek, hogy az ember legszívesebben zsebre tenné őket, mint egy kis nippet a nagyi vitrinjéből. Persze a fiatalabb generáció már más: szeretnek színes kontaktlencsét hordani, amitől egészen földönkívüli lesz az ábrázatuk, és egyre több lány hord szemtelenül rövid sortot, szoknyát, komoly fizika kínokat okozva ezzel férfitársaiknak.

A nőkben egyébként nagyobb összetartást, együttérzést vettem észre. A férfiak, tapasztalataim alapján vagy őszintén érdeklődők és segítőkészek, vagy pedig szigorúak, modortalanok és alkalmasint agresszívek. A vallási különbségek is a férfiaknak köszönhetően okoznak annyi konfliktust. (Lásd hamarosan az Anand Krishnával készült interjút.)

Úgy tűnik, itt minden nő meg van elégedve magával, van önbizalmuk, de szerények, ez teszi őket igazán vonzóvá. Persze, sokan értenek valami különlegeshez: táncolnak, énekelnek, hangszeren játszanak, értenek a gyógyfüvekhez, masszíroznak, gyógyítanak, vagy éppen ki tudják nyitni a fogukkal a sörösüveget. Jóban vannak a testükkel, harmóniában élnek a környezetükkel, a természettel. Ez a shakti, a teremtő energia hatja át egész Közép-Jávát, ezért olyan jó itt időzni, mint a gyermeknek a puha anyaölben.

Jelentés az Út feléről (Halfway Through Our Journey)

...áthajóztunk a viharos tengeren Bangsal kikötőjéből, ahol a hírhedt Bangsal Cowboys bűnbanda minket is le akart húzni, át akart verni, de csak néhány pillanatig, mert kénytelenek voltak rájönni, hogy hozzájuk hasonló dörzsölt alakokkal van dolguk. Mint amikor megszorultunk, és pénzt kellett váltani, s Balázzsal bementünk egy sanuri zugváltóba, ahol részeget játszottak a srácok. Próbáltak átverni, s ahelyett, hogy belekeveredtünk volna valami még nagyobb bajba, szépen visszavettük a dollárunk és eurónk, s azt mondtuk “maybe later". Így úsztuk meg a balinéz valutamaffiát, s így úsztuk meg a Bangsal Cowboyssal való konfrontációt is. 

 

Gili Trawanganra érkeztünk a viharos tenger után, ami igazi party-sziget, minden kapható mindenféle minőségben. Úgy is mondhatnánk: fesztiválsziget. De mindezek mellett ennek a szigetnek gyönyörű partszakaszai vannak. Az utakon nincsen más, csak néhány helyi pónifogat és sok kerékpár, nincsen tehát sem berregés, sem püffögés, csak csodálatos napfelkelték és mégszebb naplementék. Naplementék a tengerben növő fánál például. A helyiek beszélik, hogy egy költőt annyira megérintett az a tengerben növő fa, hogy egy hétig képtelen volt elmozdulni előle. Lehetséges. 

A szálláson az öreg, micimackó kinézetű, pocakos tulaj, Din bácsi szeretett volna engem megtéríteni az iszlámnak, mondván, hogy ezzel a fejjel biztos, hogy arab, de minimum perzsa vagyok. A németek, a svédek, az olaszok azt nem érthetik, amit ő és én biztosan, Allah és a Korán szent üzenetét. Nem akartam kiábrándítani szegény Din bácsit, elmondtam neki, hogy nagy tisztelője vagyok a szufi költészetnek, hogy Háfiz és Omár Khayám örök kedvenceim, nemsokára megjelenik odahaza a Gül Baba könyvem, ami egy szufi szentről szól. Azt sem, hogy olvastam a Koránt is, tisztelem és becsülöm, de számomra a buddhista meditáció az, amely a leginkább működik, esetleg a jóga, s az esti ima, a reggeli füstölő, az egésznapos költészet. Din bácsi természetesen egy szót sem értett az egészből, s újra győzködött, hogy hajózzak be vele a lomboki nagymecsetbe, ott boruljunk le együtt a szőnyegre, mert látja ám ő, hogy én valójában arab, de inkább perzsa vagyok, csak kamuzom ezt a magyar dolgot, ő például még sosem hallott a magyarokról, nincsenek is, csak rejtőzködve utazom, s igazából én egy nagy arab sejk rebellis fia vagyok, de még inkább lázadó iráni költő, akit ha Allah újra láthatna a mecsetben, és ez persze az ő jóvoltából történne, akkor megszólalnának az égi trombiták, Din bácsi pedig személy szerint a mennybe kerülne. “Lehetséges..." – mondtam nagyon komolyan, s eleredt az eső, majd mélyen a szemébe nézve így folytattam – "...de mindezt senkinek sem szabad megtudnia. Teljesen inkognitóban utazom, mert üldöznek az amerikaiak és a kínaiak kémjei, sőt a saját országom rendőrsége is. Tudja, Din bácsi, magának, mert igazhitű, elmondom hát, de senkinek ne adja tovább. Mahruhból jöttem, annak a távoli ország szultánjának vagyok szökevény fia, akit megfosztottak a korrupt politikusok jogos jussától, s most álruhában kószálok déltengeri szigeteken feleségemmel és testőrömmel, remélve megtalálom új és lojális embereimet, akik majd vezetőkké lesznek, mikor visszatérhetek végre Mahruhba, legyen az ország és népe Allah kegyében, visszatérhetek majd Mahruh szultáni székébe..." – Dinbácsi elkerekedett szemekkel nézett. "Tudtam!" – mondta és megölelt, úgy, hogy alig tudtam lefejteni magamról. "Most pedig menned kell, jó Din atya, mert fáradt vagyok." – "Persze, hogyne, de esik..." – mondta csalódottan, mire ráadtam Virág pirospöttyös esőkabátját, melyben úgy nézett ki, mint egy katicás kotonba csomagolt micimackó. "Most pedig menj!" – "Allah akbar!" – kiáltotta Din, mire én válaszként: "Insallah! – és még csak annyi, kedves Din..." – "Igen, felséges úr?" – hajolt meg a kis öreg – "Ez túlzás lesz, rájönnek..." – szisszegtem rá – "Bocsánat." – röstellkedett őszintén. "Csak annnyi, hogy ezentúl a reggelihez gyümölcssalátát is kérünk. Tudod a szultánságban megszoktam..." – "Természetesen." És aztán már nem akart megtéríteni.

Gili Trawanganról visszahajóztunk Lombokra, ott pedig lementünk egészen délre Kuta halászfalujába. A hely maga torz és kicsit szomorú. Magányos szörfösök, turizmusra túlságosan is ráállt helyiek, s közben messze nincs igazából semmi. A part szép, de a víz nem túl tiszta, s valamiképpen minden furcsa és kusza. Tengelytelen. Mégis, már éppen amikor lemondtam volna teljesen a helyről, az egyik legeslegszebb élményben volt részünk. Naplementekor Virággal a parton sétáltunk és észrevettük, ahogy a helyi halászok olajlámpásokat akasztanak botjaik egyik végére, majd a másikra kosaraikat, kezükbe pedig szigonyt vesznek. Ahogy a lilás égen megjelent az Esthajnalcsillag, úgy vonultak be sorban, egymás után a tengerbe. A Nap lebukott a horizonton, s ők vöröses fénygömbökként sétáltak az Indiai-óceán ezen félreeső öblében. Rembrandt festhetett volna ilyen szépet. Külön esszében kellene ezzel a látvánnyal foglalkozni. Elképzeltem magunkat, ahogy az értelem fényét akasztjuk botunk egyik végére, s szívünk kosarát a másikra, majd a figyelem szigonyával kezünkben elindulunk a tengerbe életet gyűjteni magunkba. Nem csak szerencse, bátorság is kell hozzá. 

Elmesélhetnék még elég sok kalandot mindaddig, míg visszajutottunk Bali szigetre, ahol utunk feléhez értünk, s elérkezett az egyik legmegrázóbb pillanat. Balázs elindult Indiába, mi pedig a Láva-hegy felé. Különváltak útjaink. Virággal a kawi költészetet mentünk tanulmányozni, Balázs pedig elindult a jóga ősi hazája felé. Megölelgettem, s finoman mondtam neki, hogy ne aggódjon, észre se veszi és már megint Budapesten leszünk. Reméljük, de ekkor még csak az út felénél jártunk. 

Weiner Sennyey Tibor




Halfway Through Our Journey  

...we sailed across the stormy sea from Bangsal where the famous gang called Bangsal Cowboys wanted to rip us off but they never managed, only to admit that we were a similarly wicked flock and they are trying in vain. Before that there were the vicious money changers in Sanur who acted as if they were drunk when we wanted to exchange some money but had to realise that we are no suckers for their lousy tricks when we took back our crispy dollars and turned our backs saying ‘maybe later’ to add emphasis. So we got away from all these criminals safe and sound, survived the boat trip and arrived in Gili Trawangan, the party island or festival island more like where anything is available and possible.  

This tiny island has the most spectacular beaches and shores and there are no cars or motorbike just bicycles and horse carts, so no huffing and puffing only breathtaking sunrises and sunsets. And the tree in the sea, of course. Rumour has it among the locals that a poet was touched by the tree in the sea to such an extent he would not move away from it for a whole week. Who knows, maybe it happened like that...

 Our host, a chubby middle aged man who slightly resembled Winnie the Pooh, he was called Din, by the way wanted to convert me to the Islam. He was quite convinced that with this physiognomy of mine I must be at least Persian if not an Arab. He insisted that no German, Swede, or Italian can understand the holy message of Allah, blessed be his name and the Koran like he and I sure did. Trying not to disappoint him entirely I told him how I admired Sufi poetry, that Hafiz and Omar Khayyam were my all time favourites and that I was just about to publish a book on another Sufi saint called Gül Baba back in Hungary. I kept going on about how I respect the Koran but he has to understand that for me Buddhist meditation is the holy path and perhaps yoga, night-time prayers, incense sticks in the morning and whole day poetry are my spiritual environment which he did not accept neither understand and he still wanted to take me to the biggest Mosque in Lombok the next day. He wouldn’t believe I was Hungarian, in fact he had never heard of such people and accused me of inventing the whole thing. According to him I was the rebellious son of a great Arab sheik or a riotous Iranian poet who should be taken back to the mosque immediately, possibly by him so his soul would be saved and all heavenly trumpets would be blown in respect. I didn’t want to disappoint the poor soul so I told him that maybe one of his versions were true but nobody should know about my identity as I was travelling incognito and the American and Chinese spies are all after me, not to mention the people from my own country. I told him that he deserved some confidential information as a good Muslim but he should not spread on any of this information by all means. So I confessed that I came from Mahruh and I really am the son of the sultan but I had to flee from my country as corrupt politicians deprived me of my lawful belongings and now I had to travel the South Seas undercover together with my wife and my body guard until my true and loyal people find me and take me back to the throne of Mahruh, blessed be her in the name of Allah... Good old Din was very pleased to hear this: ‘I knew it straight from the beginning’ he said and hugged me with such enthusiasm I hardly could get away from him. ‘And now, good Din, you may leave as I am quite tired, I need to rest.’ ‘Yes, but it’s raining cats and dogs.’ he replied anxiously ‘Icannot leave just now.’ So I had to lend him my wife’s polka dotted raincoat in which he looked like Whinny the Pooh disguised as Little Red Riding Hood. ‘Now you can go’ said I but then I had a sudden idea: ‘Oh there is one more thing‘ ‘Yes, master what can I do for you’ ‘Sss, they will find me’ ‘Sorry, master, I mean mister’ bowed the funny looking man ‘What is it then?’ ‘Could I have fruit salad with my breakfast from now on, you know, I got used to it in my palace’ ‘Of course, that’s done’ ‘Allah akbar’ ‘Inshallah’-and he was off giving up on saving my soul for good.  

From Gili Trawangan we sailed to the South of Lombok after a week. Kuta, this tiny fishing place is somewhat sad and misshapen. There are but a few lonely surfers and far too many locals trying to make a living on tourism but there is nothing much to be seen there really. Although the costal area is beautiful the water is not too clean and everything is a bit weird and abandoned. There is no axis to be found. Still, when I almost gave up on this soulless land we had the most breathtaking experience with my wife as we were strolling along the shore at sunset. The local fishermen were lighting up their oil lamps, attaching them on one end of a stick, hanging up a basket on the other and putting this paraphernalia up on their shoulders whilst taking a spear in their right hand. As the first stars came up on the horizon of the purple sky they started marching in the sea one after the other. The Sun descending they looked like small red spheres of light in this faraway bay of the Indian Ocean. Even Rembrandt couldn’t have painted such a spectacle. It would worth writing a whole essay about it. I imagined ourselves as we are hanging up the light of wisdom on one end of a stick and the basket of our heart on the other, then with the spear of attention in our hands we emerge in the sea to gather life. It requires not only luck but courage too.

I could go on telling you about our adventures getting back to Bali...but we arrived halfway to our three month journey and we had to face one of the most staggering moments: we had to say goodbye to Balázs. He was off to India to complete his yogic studies and we continued without him to Java, towards mount Lawu to explore kawi literature. We embraced each other and assured one another that we’ll be back in Budapest in two shakes of a lamb’s ass. Hopefully, but this is just halfway through our journey.  

Tibor Weiner Sennyey

Fa tengerben (Tree in the Sea)

Biztosan tudom. Tudom, hogy csak ezért az egyetlen egy fáért utaztam. Minden más fontos részlet ugyan, de csak „részlet”. A fa hívott, én a fa hangját hallottam.  

Vannak szent fák hazámban. A zsennyei ezeréves tölgy őseim falujában, a Balaton partján Rabindranath Tagore ültette fa, Budapesten a Margit-sziget fái és még sorolhatnám. Ehhez foghatóan elszánt és makacs csak az ezeréves tölgy, ami akkor is megmaradt fának, miután belecsapott a villám és kettétört, s utolsó karját még magasba nyújtva a következő tavaszon (ott voltam, láttam) minden jóslat, minden jövendölés, minden pesszimizmus ellenére újra rügyezett, újra zöld leveleket hajtott. Kétségbeesett és összetört pátoszával, torzan és megrendítően az a fa az én hazám: az ezeréves Magyarország. Széttörve, szétszakadva is képes újra zöldbe borulni, képes tekintélyt parancsolni, képes a tavaszra és az életre igent mondani. Bárki bármit mondjon.   

Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit. Micsoda makacsság, elszántság kellett hozzá. A lélegzőgyökerek türelmes leleménye és a fa szívóssága, mely szembeszáll az örök tenger végelláthatatlan hullámzásával. Tenger? Hiszen valójában balról az Indiai-óceán, jobbról a Csendes-óceán ér itt össze, csak a szigetek öblei és a helyiek őserőktől való félelmében tett elnevezései szelídíti őket tengerekké. Szemben Bali – az Istenek Szigete –, melyből messze kiemelkedik a Gunung Agung vulkánja.   

A pillanat, amikor ezt a fát igazán meg lehet látni: a naplemente. Még a leghitványabb embernek is megdobban a szíve, ha látja a Nap izzó korongját a vulkán tövében a tenger hullámzásába bukni. Talán kell hozzá némi szerencse és fantázia, hogy az ember mindezt a tengerben álló fa csipkéjén keresztül nézze. Az amúgy is varázslatos színű indonéz „soré” (napnyugta), ilyenkor mintha prizmába hullott fénysugár volna. Egyszerre absztrakt és konkrét, és a fához olyan festő kéne most, mint Hollan, vagy olyan elszánt fotós, mint Nádas, mert én szemlélve a fát a tengerben átadtam magam a pillanatnak teljesen. Elmerültem az extázisban, ahogy az ősi kawi költők a „langö”-állapotában – és megszűntem énnek lenni.   

Később készített képeim hevenyészet képek, éppen csak igazolják, hogy igazat mondok, hogy láttam a fát a tengerben. Többre nem valók, mert nem adják vissza, amit talán egy kiváló festőnő, vagy egy kellő fantáziával megáldott rajzoló meg tudna ragadni. Még inkább egy zeneszerző! Nem elrugaszkodott gondolat, hogy egy kellően felkészült zeneszerző zeneművet, akár operát írhatna erről az egy fáról a tengerben. Három felvonás lenne, úgy képzelem dimenziók zenéje, szférák harmóniája szólalna meg benne. Ki lenne képes megírni? Talán egy Stephan Micus, de feltétlenül javasolnám még neki is, hogy legyen a darabban gamelán – nem áll ugyanis semmi sem közelebb a fa hátterében folyamatosan hullámzó tengerhez zeneileg a gamelánnál.   

Mert hiszen ez a fa ebben a tengerben, ezzel a konok elszántsággal és élni akarással, lélegzőgyökerekkel és lélegzetelállító naplementével, vulkánnal és szigetekkel, mégis viruló zöld lombkoronával számomra egyet jelent Indonéziával. Fa tengerben: nekem utat mutattál az életben. Megmutattad, hogy az extázis, ahogy a kawi költők mondták sokkal pontosabban a „langö”-állapotában, hogyan oldhatom fel az énemet. Megmutattad, hogy az élni akarás miképpen lehet szép, sőt fenséges, nem csupán dacos. Fa tengerben, te megmutattad szépséged által mire képes az emberi lélek, ha feloldódik a teremtés gyönyörűségében és kíméletlen erejében. De te, fa tengerben, te vajon ismered-e saját magadat?   

Dicsérlek most és mindörökké.

Weiner Sennyey Tibor

 Now I know it for sure. It is quite obvious that I came all the way here for this very tree. Everything else remains but important, at the same time insignificant detail. The tree was calling me and I came to it. I heard its call, I did.   

There are some holy trees in my motherland. The Zsennye Tree that is a thousand years old or Rabindranath Tagore’s Tree next to the Lake Balaton, not to mention the trees of Margaret Island in Budapest. My tree in the sea is similarly stubborn and dauntless like the thousand year old oak which remained to be a tree after a flashlight hit it and broke it into two. Nevertheless, it reached out into the sky with its one remaining branch the next spring (I saw this with my bare eyes) and budded despite all pessimism and prognostication. With its desperate and ruined pathos, may it be movingly misshapen, this tree is my country: the thousand year old Hungary. Though broken and thorn it still can survive, it still blooms, it still carries countenance, and it still says yes to a new spring and a new life. This is the truth, no matter what others say.   

So here I am in front of a relatively younger but similarly ancient type of tree. Here I am after a long journey with the tree that has its roots reaching deep into the sea. Hail the stubbornness and dauntlessness that preserved it here. Of course it needed the patient labour of surface airing roots too to fight the endless waves of the sea. What sea? This is the Indian Ocean we’re talking about on the left and the Pacific Ocean on the right. It is only the bays and the fear of natural forces of the locals that named it the South Seas. Right in front of us there is Bali – the island of Gods – with the majestic volcano of Gunung Agung.   

The tree is at the height of its spectacle at sunset. Even the most pitiable creature feels their heart thump when the burning red disc of the Sun dives into the sea at the foot of the volcano. Maybe it takes a bit of infantine curiosity to watch the whole show trough the lace of branches of a tree that is standing in water. This magical and multi coloured ‘soré’ (sunset in Indonesian) is like a ray of light fallen into a prism: it is abstract and concrete at the same time. Only a really talented painter like Hollan or a very precise photographer like Nádas would be able to depict in its entire beauty. I myself dived into the ecstasy of the moment completely, or as ancient kawi poets call it: the state of ‘langö’, where the self exists no more.   

The photos I made are but mere efforts to document that I am telling you the truth about the tree that is in the sea. They are just faint reflections, unworthy replicas and cannot portray what a good painter or drawer could make out of it, albeit a musician! It is not the least farfetched that a professional musician would put together some enjoyable song, or even an opera. As I imagine it it could consist of three parts and it could invoke true music, the music of the spheres. Maybe Stefan Micus would be able to write such a thing but I would definitely suggest him not to leave out a gamelan from the orchestra – as that is the only instrument that can imitate the sound of the endlessly murmuring sea in a credible way.   

This very tree in this particular sea, with all its desperate vitality, surface bound airing roots, breathtaking sunsets, volcanoes, islands and blooming greenery equals Indonesia. Well, for me, at least, that is. Tree in the sea: you showed me the path to ecstasy, to ‘langö’, in which – just like the ancient kawi poets I can absorb entirely. You showed me the beauty and majesty of survival, not only its ruggedness. Tree in the sea, you showed me with your beauty how far humankind can go when dissolving in the fairness and ferociousness of creation. But you, tree, do you know yourself, I wonder?

I praise you now and for the end of time.   

Tibor Weiner Sennyey

Gekkó-tánc – Részlet Virág naplójából (Gecko-dance – Extracts from Virag’s Diary)

(A változatosság boldoggá tesz. Ezért és más miatt is helyesnek láttam Virág naplójából egy rövid részletet közölni a blogon. WST)  

Lovinából Gilimanukba, onnan a tengeren át Banyuwangiba nagyon lendületesen érkeztünk. Túl korán is, hiszen még dél sem volt, amikor a poros faluvégen megtaláltuk a vasútállomást, ahol mi – a négy londó (fehér ember) voltunk a fő attrakció. A vonatunk csak este háromnegyed tízkor indult. Azt, hogy egy másik világba érkeztünk, Bali után csak onnan érzékeltük, hogy óriási hangszórókból repesztett az imám éneke, de csak nekünk borzongott bele a lelkünk, az utcán a kölykök bicajoztak tovább, a felnőttek bámészkodtak, a kecskék legeltek, a tyúkok kakasok után koslattak. Hamarosan egy Hari nevű vasutas vett gondjaiba minket, nyájasan felajánlotta az irodáját, hogy letehessük a cuccainkat, és mindenben a segítségünkre volt. Talán ezért is alakult ki benne az a téves elképzelés, hogy mi az ő monopóliuma lennénk, és mással szóba sem állhatunk. Többször is megsértődött a nap során, ilyenkor durcásan visszavonult a forgalomirányító terembe, és onnan leskelődött utánunk, féltékeny pillantásokat vetve a fiatalokra, akik szintén érdeklődve keresték társaságunkat. Lehet, hogy nem volt bonyolultabb a lelke, mint egy ovisé, mert könnyen sikerült kiengesztelni, és a fiúk (miután jól bepálinkáztak a hazaiból és söröztek a helyiből) még a kollégája mozdonyára is felszállhattak és vonatozhattak, majd mindezek után vígan énekelgettek a restiben. Műszak után, persze. Mire felszálltunk a Yogyakarta felé tartó vonatra, már nagy reményeket táplált egy jövőbeli magyarországi látogatás iránt, ahová egész családját meghívhatnánk, mert nekik nem telik utazgatásra.

A jávai vonatok egyébként tiszták, kényelmesek is, a kocsikban pedig szerencsére tilos a dohányzás. Teát, kávét, meleg ételt szolgálnak fel az utaskísérők elérhető áron, sőt az állomásokon felugráló mozgóárusoktól főtt fürjtojást, házi sütit és díszmadarakat is lehet vásárolni, ahogy azt később, a visszaúton tapasztaltuk. Az éjszaka hátán lovagoltunk egyre beljebb Jávára, ahol mindenki a saját tempójában merült alá az új állomás nyújtotta lehetőségekben. Tomi rögtön felkapaszkodott a Bromóra, mi pedig lelki magasságokba szárnyaltunk a helyi tömegközlekedéssel Borobudur felé, piaci árusok, élő csirkék és iskolás lányok között. Sajnos csalódottan léptünk be a szent helyre, miután alaposan lehúztak a belépővel, és később sem sikerült igazán átszellemülten alámerülni az unió misztika óceánjában, mert lépten-nyomon vihogó ázsiai diákokba ütköztünk, vagy angolt gyakorolni vágyókba, vagy egy egész csodálkozó kelet-jávai falu népébe, akik végül mind-mind csak egyet akartak: velünk fényképezkedni, hatalmas orrunkat megcsodálni, valamilyen nyelven beszélgetni. Nem tehettünk mást: pózoltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, sőt én még egy angol órát is rögtönöztem Borobudur tetején: a Moksánál utolért a karmám.  

 Virág angol órát tart Borobodur tetején

Az óriási vulkánok és csalogató csúcsok hamarosan Bazsit is megszólították: ő is útra kelt egyik éjszaka a Merapi felé vezető ösvényen, abban az órában, amikor a szerelmesek boldogan merítkeznek meg egymás illatában. Mi inkább ez utóbbi lehetőséget választottuk, miután ismét csalódottan hagytunk ott egy wayang előadást. Ezúttal a körítés megvolt, de semmi spirituális töltet nem akadt, még csak humorral sem próbálkoztak, csak egy száraz, élettelen vázat dobtak elénk, mint amikor a bábra nem tesznek pálcikát, amikkel mozgatni lehet.  

 

 

 Bazsi fényképe a vulkán csúcsáról

Nagyokat sétáltunk a yogyakartai szultánság közepében, a Kratonban, meg a Malioboro sugárúton, becsakkal körbekerültük az egész várost könyvek után kutatva, de mindhiába. Remélhetőleg csak átmeneti készlethiányról van szó, és nem vész feledésbe a kawi költészet, vagy Zoetmulder munkássága. Bizonyára éppen újabb kiadásokon dolgoznak, újabb tanulmányokat készülnek közölni a jávai költészetről, na meg az iszlámot megelőző kultúra fontosságáról. Reményteljesen csattogtunk vissza a szultánság szívébe, ahol cserébe olyan naplementét kaptunk, hogy a szánk is tátva maradt, lelkünk is csordultig telt vele. A madárpiacnál, egy régi hárem romjain ért utol a százféle fény és szín, égi formák miriádja: felemelt, megrázott, majd óvatosan visszahuppantott a yogyai éjszakába.   

Sokáig nem időztünk itt tovább, Solo felé vettük az irányt, Joho faluba, Ágiékhoz. Ági énekel, férje, Kanto pedig dobol egy gamelán zenekarban, és dalangként szerepel wayang előadásokon. Éppen egy esküvőn léptek fel mindketten saját falujukban, és minket is meghívtak, mondván a londók szerencsét hoznak az ifjú párnak. Két napos volt a buli, a veretés még az első éjszaka megvolt, érdekes módon csak miután a családok eszmét cseréltek, és az ifjú pár áldások és szerencsekívánalmak kíséretében még külön-külön távozott. Egészen odáig ugyanis a helyiek, akik nem voltak hivatalosak a mulatságra, a kerítésen kívül iddogálták a helyi készítésű cukornádpálinkát, meg a Bintang sört, bele-bele hallgattak az ünnepi beszédekbe, de leginkább bugira járt a lábuk, hiszen végig szólt a gamelán, daloltak a gyönyörű énekesnők. Tehát a vendégsereg távoztával benyomultak a helyi figurák a sátorba, a zenekar pedig húzta tovább, biztos ez így normális, mindenesetre a zenekart azért gyorsan elbarikádozták, nehogy a legbátrabbak felkapaszkodjanak a színpadra stage-divingolni. Tibi és Bazsi hamar ráhangolódtak a mulatságra, főleg miután egy helyi arc megdobta őket is egy jó nagy flakon helyi jellegzetességnek számító cukornádnedűvel. Óriási ovációval fogadták őket a parketten, nem kis derültséget váltott ki különös gekkó-táncuk. Ez a következőképpen néz ki: kezeket vállmagasságban felemelni, csuklóból kézfejet tekergetni, újakat eközben finoman mozgatni, mintha csak a pálmaleveleket rezgetné a hajnali szellő. Fejet oldalvást fordítani, nyakat gerinctől felfelé emelgetni, közben szemet enyhén gúvasztani, pont, mint a gekkók, mindeközben lábakat térdnél kicsit berogyasztani, és toporogni. Kettőt jobbra, kettőt balra lépni, esetleg bal lábfejet jobb térd elé fellendíteni, a továbbiakban ezeket izgalmasan kombinálni. Nem is csoda, hogy minden pasi velük akarta ropni. A gekkó-tánc feltalálásának késői órájában már csak férfiak voltak jelen. Én voltam egyedül nő, úgyhogy próbáltam minél csendesebben meghúzni magamat egy sötét sarokban, mintha ott sem lennék, arról szó sem lehetett, hogy én is beálljak táncolni. A zenekar is egészen más jellegű nótákat játszott már, mentek a pajzán viccek, meg a harsány kacagások, piszkálódások. Az énekesnők a gésákhoz hasonló kontyot és sminket viseltek és egy alacsony hokedli szerűségen ültek (mindenki a sajátján, ezeket egy cuki kis táskában hordozzák magukkal, az énekes könyvekkel együtt). Egyenes háttal, éber jelenléttel szórakoztatták a nagyérdeműt hajnali háromig.  

A nevezetes gekkó-tánc

Áginak és Kantonak köszönhetően meghitt közelségből, belülről láthattuk, hogy hogyan él egy vidéki jávai család. Mindenüket megosztották velünk, még az ágyukat is átengedték nekünk. Kislányuk, Anna énekelt, táncolt, nevetgélt velünk, hamar egymásra hangolódtunk. Nagyon megszerettük őket, úgyhogy, nem tehettünk mást, gyorsan be is költöztünk hozzájuk. Ági sokat mesélt a hindu kultúráról, meg az ősi jávairól is, na meg a wayangról és a kawiról. Adott néhány tippet is, merre kiránduljunk, de előtte még elvittek bennünket egy tuti báb lelőhelyre is, egy távolabbi faluba, ahol bábkészítők, hangszerkereskedők élnek többnyire.  

Egy szép napon elindultunk hát, hogy megnézzünk két, legalább 500 éves hindu templomot: a Candi Ceto-t és a Candi Sukuh-t, melyek egy 1400 m magas hegy oldalában bújnak meg, úgy 8-10 km távolságra egymástól. Motorra szálltunk a hegy lábánál, úgy repültünk a csúcs felé, tea, kávé, rizs és más konyhakerti növény ültetvényei között, melyek körös-körül nőtték a hegyet, zöldre hímezték a völgyeket. Mintha húzott volna fel valami láthatatlan erő a hegytetőre, könnyűnek és szabadnak éreztem magam, közben lüktetett a smaragd panoráma, simogatott a nap aranya, és megindultak a könnyeim, mint a frissen világra jött csecsemőnek. Úgy keveredtünk a szférákkal, mint az aranybarna folyadékkristályok a jóisten fecskendőjében: kiszippantott bennünket a fortyogó mocsokból, és befecskendezett az univerzum vénájába- így érkeztünk meg a Ceto-hoz. Megmosdottunk Saraswati forrásánál, imádkoztunk egy hindu bácsival az ősi jávai királyság emlékművénél, füstölőt gyújtottunk az oltároknál. Erre a helyre megtisztulni jártak az emberek: betegségtől, rontástól, ártó gondolatoktól. Ezzel az áldással haladtunk tovább az erdőn át a másik candi felé. A levegő sűrű arrafelé, ám az erdő kevésbé, a napfény sárga labdaként pattoghatott mellettünk, az istenek pedig kíváncsian kísértek bennünket, a három vándort, akik hol énekelve, hol értekezve, hol pedig hahotázva baktattunk az ösvényen, míg rá nem leltünk a következő Candi-ra. Sukuh egészen elvarázsolt, annyira sokféle, és sok mindenre emlékeztetett, hogy csak nagyon lassan haladtunk át rajta, és nehezen léptünk ki belőle.  

 

Sukuh

Jó széllel érkeztünk vissza Joho faluba, ahol a helyi falutanács küldöttei illően utunkra bocsátottak: megköszönték, hogy benéztünk és áldásukat adták további utunkra. Ettől aztán teljesen készek voltunk, mélységesen meghatódtunk, pedig számukra ez egészen természetes: nem hiányzik belőlük az alázat és a tisztelet, odafigyelnek egymásra, segítik a másikat. Amikor az egyik nap kidőlt egy fa a trópusi vihar során a szomszéd kertjében, még azon frissiben, zuhogó esőben összecsődültek a falubeli férfiak, hogy elhúzzák az útról, egy másik valaki pedig intézkedett, hogy a leszakadt villanyvezetékeknek nézzen utána a helyi villamossági művek. Amikor megfáztam, és már 10 napja csúnyán köhögtem, házigazdánk egyik húga azonnal kigyógyított nyavalyámból egy pénzérme és némi gyógynövényből készült olaj segítségével (az olajjal bekente, majd az érmével végig kaparta a hátam és mellkasom a meridiánok mentén).  

Innen is tovább kellett azonban állnunk, hívott a tenger, útra keltünk hát ismét Bali felé, át Lombok szigetén: Gili Trawangan-ra. Vonattal, busszal, eltérített busszal, bemoval, taxival, hajóval és komppal összesen kb. 1000km-t tettünk meg 2 nap alatt. Hamar kiderült, party szigetről van szó, ami nem merül ki csupán annyiban, hogy sok a szórakozóhely és a fiatal turista, mert egyszerűen nem lehet nem meghallani, hogy lépten-nyomon természetes hangulatjavító-szereket kínálnak az utcán sütkérező helyi surbankók. Így sodródtunk vissza az isteni véráramból az ördögi körbe, de legalábbis a világi örömök élvezetébe rumkólázni, napfelkeltézni és lementézni, táncolni, na meg írni végre.  

Balogi Virág

Kapcsolódó anyag:

A szerző levele olvasóihoz
 

(Diversity is a pleasure. This, among many others was my motto when I decided to publish Virag’s notes on this blog. WST)  

We sweeped in to Banyuwangi through Lovina and then Gilimanuk. We might as well say that it was an early arrival at around noon on the dustier end of the village, where we became the main attraction immediately and it turned out soon that our train didn’t leave till 9.45 P.M. It was quite obvious that we arrived in a different world as the imam’s call for prayer blasted from the loudspeakers in the street. Although it gave us goose bumps the locals’ life went on, the kids kept on riding their bikes, adults were letting their hair down next to the road, goats were lazily chewing on some grass, chickens were chasing roosters. A railway worker called Hari soon took us to his care, offering his office as a locker for our baggage, and guiding us to the nearest cheap restaurant. He was ever so grateful that he could help us that we couldn’t get rid off him, and he certainly didn’t appreciate that we chatted to other folks too. He retreated to his office and spied on us, looking jealously at the young people who tried to befriend us in the waiting lounge. Luckily he wasn’t too complicated so he easily reconciled himself to the situation and the guys even managed to get a ride on one of his colleague’s engine (in the mean time they finished off a bottle of Hungarian shot and had a few of the local bear too) and finally all sang happily in the station’s canteen. Strictly after their shift ended, of course. By the time we got on the train to Yogyakarta Hari had high hopes of a Hungarian trip where we would invite his whole family as they cannot afford such expenses. Bless him.  

Javanese trains are quite clean and relatively comfy, and the best bit is that smoking is forbidden in the cars. Tea, coffee, and simple warm food are served by the hostesses round the clock, it is rather affordable too. If this would not be enough there are also moving vendors, who jump on the trains at the stations and offer a variety of snacks like home made crisps or boiled quail eggs, one even tried selling singing-birds, alive of course, as we experienced it on our way back. We crept into Java in the darkest of the night. Tomi got off sooner then us to climb Mount Bromo whilst we chose an other spiritual pilgrimage and set off to Borobudur next day early in the morning. We took one of the local buses to get there which was quite an experience as more and more old ladies got on the bus with their baskets on their heads or poultry in huge cages, not to mention the colourful groups of kids wearing different school uniforms and the controllers were chanting the names of the bus stops and schools in the meantime so there was quite a cacophony in the end. Unfortunately our high spirits soon disappeared as we were ripped off at the entrance of the ancient Buddhist, and the gloominess stayed with us for some time as we were constantly being chased by giggling Asian schoolgirls, or eager students who wanted to practice their English with us, and to top it all there was even a whole East Javanese village following us and they all wanted the same: to speak with us, admire our huge noses and take our pictures. Finally we gave in and posed for them, chatted with them joyfully in whatever language it was and I even found myself improvising an English lesson on top of Borobudur. Well, maybe it really is my karma if it found me at the Moksha itself.

 The huge volcanoes that surrounded us soon challenged Bazsi too so one night at the time when lovers dive into each others arms he set off to reach the peak of the biggest working volcano in Java: the Merapi. We voted on the former option with Tibi as we left another wayang performance in good time. This one had the whole setting: a spacious hall, a proper gamelan orchestra with singers but unfortunately they lacked spirit completely. It was like a wayang puppet without sticks that could move them, lifeless and blunt.  

We took endless walks in the middle of the Yogya Sultanate in the Kraton and on Malioboro Boulevard of course then we rode around the city by becak searching for books but all in vain sadly. Hopefully this is just a temporary lack of scholarly books and the unique works of Zoetmulder or the value of kawi poetry will not fall into oblivion. Most probably the newest publications are already being printed just as the essays are being written on the importance of the pre-Islamic Javanese culture. So we headed back to the city with high hopes where we saw the most breathtaking sunsets ever near the bird market, on the ruins of an old harem. Words cannot describe the orgy of colours that fell on us, shook us, and finally dropped us back in the Yogya night.  

Soon we moved on towards our next destination to visit our friend, Agi in the small village of Joho, near Solo. She is singing and her husband is playing the drums in a gamelan orchestra but he is also the dalang in wayang performances. They performed at a wedding in their village to which we were invited too, as it is held that the londos (white people) bring good luck to the young couple. The whole sermon lasted two days, but the peak of it occurred on the very first evening after the families exchanged good wishes and presents and the young couple accompanied by blessings and co. left the scene still separately, mind you. Until that very time the village folks who were not invited, were sipping on their drinks peacefully behind the wedding tent. As they were boozing on the locally brewed sugarcane spirit and famous Bintang beer they were eavesdropping on the speeches and enjoying the gamelan and the lovely voice of the singer ladies. As soon as the guests took their leave, in they marched vehemently and started dancing straight away to our biggest surprise. The band kept on playing though, so we understood it was the normal routine, despite the fact that some security staff barricaded the orchestra with chairs so as the bravest ones would not try stage diving perhaps. Tibi and Bazsi soon got the vibes of the intruders especially after a local guy gave them a taste of the local rum-like liquor. All hell broke loose as they got up to join in on the dance. All the men were laughing at them, praising them and encouraging them at the same time as they started their gecko dance. There now, dear reader, you might not be familiar with this exotic dance, so for your information this is how it goes: you lift your arms to shoulder height and start turning your hands around while you pay attention to the delicate movements of the fingers, just as if they were palm leaves blowing in the wind. The heads are turned sideways and moved up slightly; in the meantime the eyes must pop out a liitle just like geckos’ eyes. Knees must be wobbly, and you can start stamping your feet, two to the left, two to the right, or optionally lifting one leg toward the other knee, and of course the variations of all these at a moderate but spectacular level. No wonder everybody wanted to dance with the pair of them. At this late hour of inventing the gecko dance there were only men present. I was the only female apart from the two singers on the stage so I tried to retreat silently in one of the dark corners as if I wasn’t even there. Dancing was not an option in my case obviously. The band was playing a different kind of music by now, there were dirty jokes and a lot of picking on each other accompanied by loud laughter. The singer ladies were beautifully clothed in local batiks, their hair was put up in a Japanese style bun and their makeup was also similar to the geishas’. They were seated on their own tiny chairs which they carry everywhere in cute little textile bags together with their singing books. They were entertaining the crowd with a clear presence and an admiringly straight back until 3 AM.  

Thanks to Agi and Kanto we had a chance to experience the authentic life of a rural Javanese family from first hand. They shared everything with us, even offered their own bedroom for us. Their little daughter Anna was singing and dancing to us and giggling with us happily, so we all got on the same wavelength. We fell in love with them and couldn’t help moving in with them for a short while. Agi told us a lot about Hindu culture and the ancient Javanese one too, not to mention the wayang and kawi poetry. She also put us in the picture about the best destinations for short trips and they even took us to a village where mostly puppet and musical instrument makers lived so we could select from really delicate and valuable wayang puppets.  

One day we set off to visit two Hindu temples (Candi Ceto and Candi Sukuh) that were build at least five hundred years ago not too far from each other on a 1400m high mountain. We hired motorbikes at the foot of the mountain and started our quest upwards. We flew through rich fields of tea, coffee, rice and the like, that grew everywhere painting the landscape of valleys and hills to an emerald shade. There was something in the air that was pulling me upwards, I felt so free and light as a feather all of a sudden. In the meantime the panorama started to pulsate in all shades of green, and the shimmering sunshine was caressing my back, I couldn’t held back my tears, I was weeping like a newborn baby. We were the golden brown liquid crystals in God’s syringe: he sucked us in from the dirt beneath and injected us into the circulation of the universe – this is how we arrived at Candi Ceto. We washed in Saraswati’s spring, prayed with a Hindu guy who showed us the memorial of the ancient Javanese Kingdom and burnt incense at the altars. Those who wished to get rid off illnesses or curses came to this place seeking catharsis. With all the blessings of the sacred place we set out towards our next destination through the forest. The air up there is thick and cool but the forest is not quite so, which is rather pleasant as the sun can get in and follow the passers by like a soft ball. We knew we were not alone- the curious gods were following our steps as we were trodding the path singing, discussing serious philosophical matters or laughing our heads off until we reached the next Candi. Sukuh mesmerised us completely with its diversity, complexity and genuine atmosphere. It reminded us of too many things and it took us ages to get through it, but the most difficult was to leave it behind.

Our return to Joho village was smoother than ever. The elders of the village council were already waiting for us to thank us for our visit and give their blessings for the rest of our journey. Again we got very emotional from such care and politeness; it was too touching to bare dry eyed. Nevertheless for them nothing could be more natural: they always treat each other with respect and they don’t lack dignity either. One day for example there was a heavy tropical storm that contorted a tree in the neighbour’s garden. It didn’t take five minutes for the men of the neighbourhood to gather and help the master pull it from the road albeit it was still pouring. Then another one called the electricity works to arrange the service, as several wires were torn in the gale. Even I was saved by a local: Kanto’s sister – I had this really bad cough for a week or so when she took me to her care and with the help of a coin and some oil made of herbs she cured me in no time. She applied the ointment on my back and breast gently and scratched me through with the coin (not so gently) following the main meridians.  

We had to move on though, leaving Eden behind as the sea was calling us. We left towards Bali, crossed it, then hopped the island of Lombok to arrive in Gili Trawangan. Our 1000 km journey lasted two days. We took the train, then a ferry, a bus, then hijacked a bus to get another ferry, then cought a bemo to get on a boat to get here. It soon turned out that we arrived in a party island where there are not only loads of young hippies and clubs but also a constant offer of natural mood altering substances on behalf of the cheeky local spliffheads. So this how we left the celestial circulation and got back to the profane reality of earthly enjoyments such as sipping cocktails, feasting our eyes on lovely sunrises and sunsets, dancing and last but not least writing.

Virág Balogi