Gekkó-tánc – Részlet Virág naplójából (Gecko-dance – Extracts from Virag’s Diary)

(A változatosság boldoggá tesz. Ezért és más miatt is helyesnek láttam Virág naplójából egy rövid részletet közölni a blogon. WST)  

Lovinából Gilimanukba, onnan a tengeren át Banyuwangiba nagyon lendületesen érkeztünk. Túl korán is, hiszen még dél sem volt, amikor a poros faluvégen megtaláltuk a vasútállomást, ahol mi – a négy londó (fehér ember) voltunk a fő attrakció. A vonatunk csak este háromnegyed tízkor indult. Azt, hogy egy másik világba érkeztünk, Bali után csak onnan érzékeltük, hogy óriási hangszórókból repesztett az imám éneke, de csak nekünk borzongott bele a lelkünk, az utcán a kölykök bicajoztak tovább, a felnőttek bámészkodtak, a kecskék legeltek, a tyúkok kakasok után koslattak. Hamarosan egy Hari nevű vasutas vett gondjaiba minket, nyájasan felajánlotta az irodáját, hogy letehessük a cuccainkat, és mindenben a segítségünkre volt. Talán ezért is alakult ki benne az a téves elképzelés, hogy mi az ő monopóliuma lennénk, és mással szóba sem állhatunk. Többször is megsértődött a nap során, ilyenkor durcásan visszavonult a forgalomirányító terembe, és onnan leskelődött utánunk, féltékeny pillantásokat vetve a fiatalokra, akik szintén érdeklődve keresték társaságunkat. Lehet, hogy nem volt bonyolultabb a lelke, mint egy ovisé, mert könnyen sikerült kiengesztelni, és a fiúk (miután jól bepálinkáztak a hazaiból és söröztek a helyiből) még a kollégája mozdonyára is felszállhattak és vonatozhattak, majd mindezek után vígan énekelgettek a restiben. Műszak után, persze. Mire felszálltunk a Yogyakarta felé tartó vonatra, már nagy reményeket táplált egy jövőbeli magyarországi látogatás iránt, ahová egész családját meghívhatnánk, mert nekik nem telik utazgatásra.

A jávai vonatok egyébként tiszták, kényelmesek is, a kocsikban pedig szerencsére tilos a dohányzás. Teát, kávét, meleg ételt szolgálnak fel az utaskísérők elérhető áron, sőt az állomásokon felugráló mozgóárusoktól főtt fürjtojást, házi sütit és díszmadarakat is lehet vásárolni, ahogy azt később, a visszaúton tapasztaltuk. Az éjszaka hátán lovagoltunk egyre beljebb Jávára, ahol mindenki a saját tempójában merült alá az új állomás nyújtotta lehetőségekben. Tomi rögtön felkapaszkodott a Bromóra, mi pedig lelki magasságokba szárnyaltunk a helyi tömegközlekedéssel Borobudur felé, piaci árusok, élő csirkék és iskolás lányok között. Sajnos csalódottan léptünk be a szent helyre, miután alaposan lehúztak a belépővel, és később sem sikerült igazán átszellemülten alámerülni az unió misztika óceánjában, mert lépten-nyomon vihogó ázsiai diákokba ütköztünk, vagy angolt gyakorolni vágyókba, vagy egy egész csodálkozó kelet-jávai falu népébe, akik végül mind-mind csak egyet akartak: velünk fényképezkedni, hatalmas orrunkat megcsodálni, valamilyen nyelven beszélgetni. Nem tehettünk mást: pózoltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, sőt én még egy angol órát is rögtönöztem Borobudur tetején: a Moksánál utolért a karmám.  

 Virág angol órát tart Borobodur tetején

Az óriási vulkánok és csalogató csúcsok hamarosan Bazsit is megszólították: ő is útra kelt egyik éjszaka a Merapi felé vezető ösvényen, abban az órában, amikor a szerelmesek boldogan merítkeznek meg egymás illatában. Mi inkább ez utóbbi lehetőséget választottuk, miután ismét csalódottan hagytunk ott egy wayang előadást. Ezúttal a körítés megvolt, de semmi spirituális töltet nem akadt, még csak humorral sem próbálkoztak, csak egy száraz, élettelen vázat dobtak elénk, mint amikor a bábra nem tesznek pálcikát, amikkel mozgatni lehet.  

 

 

 Bazsi fényképe a vulkán csúcsáról

Nagyokat sétáltunk a yogyakartai szultánság közepében, a Kratonban, meg a Malioboro sugárúton, becsakkal körbekerültük az egész várost könyvek után kutatva, de mindhiába. Remélhetőleg csak átmeneti készlethiányról van szó, és nem vész feledésbe a kawi költészet, vagy Zoetmulder munkássága. Bizonyára éppen újabb kiadásokon dolgoznak, újabb tanulmányokat készülnek közölni a jávai költészetről, na meg az iszlámot megelőző kultúra fontosságáról. Reményteljesen csattogtunk vissza a szultánság szívébe, ahol cserébe olyan naplementét kaptunk, hogy a szánk is tátva maradt, lelkünk is csordultig telt vele. A madárpiacnál, egy régi hárem romjain ért utol a százféle fény és szín, égi formák miriádja: felemelt, megrázott, majd óvatosan visszahuppantott a yogyai éjszakába.   

Sokáig nem időztünk itt tovább, Solo felé vettük az irányt, Joho faluba, Ágiékhoz. Ági énekel, férje, Kanto pedig dobol egy gamelán zenekarban, és dalangként szerepel wayang előadásokon. Éppen egy esküvőn léptek fel mindketten saját falujukban, és minket is meghívtak, mondván a londók szerencsét hoznak az ifjú párnak. Két napos volt a buli, a veretés még az első éjszaka megvolt, érdekes módon csak miután a családok eszmét cseréltek, és az ifjú pár áldások és szerencsekívánalmak kíséretében még külön-külön távozott. Egészen odáig ugyanis a helyiek, akik nem voltak hivatalosak a mulatságra, a kerítésen kívül iddogálták a helyi készítésű cukornádpálinkát, meg a Bintang sört, bele-bele hallgattak az ünnepi beszédekbe, de leginkább bugira járt a lábuk, hiszen végig szólt a gamelán, daloltak a gyönyörű énekesnők. Tehát a vendégsereg távoztával benyomultak a helyi figurák a sátorba, a zenekar pedig húzta tovább, biztos ez így normális, mindenesetre a zenekart azért gyorsan elbarikádozták, nehogy a legbátrabbak felkapaszkodjanak a színpadra stage-divingolni. Tibi és Bazsi hamar ráhangolódtak a mulatságra, főleg miután egy helyi arc megdobta őket is egy jó nagy flakon helyi jellegzetességnek számító cukornádnedűvel. Óriási ovációval fogadták őket a parketten, nem kis derültséget váltott ki különös gekkó-táncuk. Ez a következőképpen néz ki: kezeket vállmagasságban felemelni, csuklóból kézfejet tekergetni, újakat eközben finoman mozgatni, mintha csak a pálmaleveleket rezgetné a hajnali szellő. Fejet oldalvást fordítani, nyakat gerinctől felfelé emelgetni, közben szemet enyhén gúvasztani, pont, mint a gekkók, mindeközben lábakat térdnél kicsit berogyasztani, és toporogni. Kettőt jobbra, kettőt balra lépni, esetleg bal lábfejet jobb térd elé fellendíteni, a továbbiakban ezeket izgalmasan kombinálni. Nem is csoda, hogy minden pasi velük akarta ropni. A gekkó-tánc feltalálásának késői órájában már csak férfiak voltak jelen. Én voltam egyedül nő, úgyhogy próbáltam minél csendesebben meghúzni magamat egy sötét sarokban, mintha ott sem lennék, arról szó sem lehetett, hogy én is beálljak táncolni. A zenekar is egészen más jellegű nótákat játszott már, mentek a pajzán viccek, meg a harsány kacagások, piszkálódások. Az énekesnők a gésákhoz hasonló kontyot és sminket viseltek és egy alacsony hokedli szerűségen ültek (mindenki a sajátján, ezeket egy cuki kis táskában hordozzák magukkal, az énekes könyvekkel együtt). Egyenes háttal, éber jelenléttel szórakoztatták a nagyérdeműt hajnali háromig.  

A nevezetes gekkó-tánc

Áginak és Kantonak köszönhetően meghitt közelségből, belülről láthattuk, hogy hogyan él egy vidéki jávai család. Mindenüket megosztották velünk, még az ágyukat is átengedték nekünk. Kislányuk, Anna énekelt, táncolt, nevetgélt velünk, hamar egymásra hangolódtunk. Nagyon megszerettük őket, úgyhogy, nem tehettünk mást, gyorsan be is költöztünk hozzájuk. Ági sokat mesélt a hindu kultúráról, meg az ősi jávairól is, na meg a wayangról és a kawiról. Adott néhány tippet is, merre kiránduljunk, de előtte még elvittek bennünket egy tuti báb lelőhelyre is, egy távolabbi faluba, ahol bábkészítők, hangszerkereskedők élnek többnyire.  

Egy szép napon elindultunk hát, hogy megnézzünk két, legalább 500 éves hindu templomot: a Candi Ceto-t és a Candi Sukuh-t, melyek egy 1400 m magas hegy oldalában bújnak meg, úgy 8-10 km távolságra egymástól. Motorra szálltunk a hegy lábánál, úgy repültünk a csúcs felé, tea, kávé, rizs és más konyhakerti növény ültetvényei között, melyek körös-körül nőtték a hegyet, zöldre hímezték a völgyeket. Mintha húzott volna fel valami láthatatlan erő a hegytetőre, könnyűnek és szabadnak éreztem magam, közben lüktetett a smaragd panoráma, simogatott a nap aranya, és megindultak a könnyeim, mint a frissen világra jött csecsemőnek. Úgy keveredtünk a szférákkal, mint az aranybarna folyadékkristályok a jóisten fecskendőjében: kiszippantott bennünket a fortyogó mocsokból, és befecskendezett az univerzum vénájába- így érkeztünk meg a Ceto-hoz. Megmosdottunk Saraswati forrásánál, imádkoztunk egy hindu bácsival az ősi jávai királyság emlékművénél, füstölőt gyújtottunk az oltároknál. Erre a helyre megtisztulni jártak az emberek: betegségtől, rontástól, ártó gondolatoktól. Ezzel az áldással haladtunk tovább az erdőn át a másik candi felé. A levegő sűrű arrafelé, ám az erdő kevésbé, a napfény sárga labdaként pattoghatott mellettünk, az istenek pedig kíváncsian kísértek bennünket, a három vándort, akik hol énekelve, hol értekezve, hol pedig hahotázva baktattunk az ösvényen, míg rá nem leltünk a következő Candi-ra. Sukuh egészen elvarázsolt, annyira sokféle, és sok mindenre emlékeztetett, hogy csak nagyon lassan haladtunk át rajta, és nehezen léptünk ki belőle.  

 

Sukuh

Jó széllel érkeztünk vissza Joho faluba, ahol a helyi falutanács küldöttei illően utunkra bocsátottak: megköszönték, hogy benéztünk és áldásukat adták további utunkra. Ettől aztán teljesen készek voltunk, mélységesen meghatódtunk, pedig számukra ez egészen természetes: nem hiányzik belőlük az alázat és a tisztelet, odafigyelnek egymásra, segítik a másikat. Amikor az egyik nap kidőlt egy fa a trópusi vihar során a szomszéd kertjében, még azon frissiben, zuhogó esőben összecsődültek a falubeli férfiak, hogy elhúzzák az útról, egy másik valaki pedig intézkedett, hogy a leszakadt villanyvezetékeknek nézzen utána a helyi villamossági művek. Amikor megfáztam, és már 10 napja csúnyán köhögtem, házigazdánk egyik húga azonnal kigyógyított nyavalyámból egy pénzérme és némi gyógynövényből készült olaj segítségével (az olajjal bekente, majd az érmével végig kaparta a hátam és mellkasom a meridiánok mentén).  

Innen is tovább kellett azonban állnunk, hívott a tenger, útra keltünk hát ismét Bali felé, át Lombok szigetén: Gili Trawangan-ra. Vonattal, busszal, eltérített busszal, bemoval, taxival, hajóval és komppal összesen kb. 1000km-t tettünk meg 2 nap alatt. Hamar kiderült, party szigetről van szó, ami nem merül ki csupán annyiban, hogy sok a szórakozóhely és a fiatal turista, mert egyszerűen nem lehet nem meghallani, hogy lépten-nyomon természetes hangulatjavító-szereket kínálnak az utcán sütkérező helyi surbankók. Így sodródtunk vissza az isteni véráramból az ördögi körbe, de legalábbis a világi örömök élvezetébe rumkólázni, napfelkeltézni és lementézni, táncolni, na meg írni végre.  

Balogi Virág

Kapcsolódó anyag:

A szerző levele olvasóihoz
 

(Diversity is a pleasure. This, among many others was my motto when I decided to publish Virag’s notes on this blog. WST)  

We sweeped in to Banyuwangi through Lovina and then Gilimanuk. We might as well say that it was an early arrival at around noon on the dustier end of the village, where we became the main attraction immediately and it turned out soon that our train didn’t leave till 9.45 P.M. It was quite obvious that we arrived in a different world as the imam’s call for prayer blasted from the loudspeakers in the street. Although it gave us goose bumps the locals’ life went on, the kids kept on riding their bikes, adults were letting their hair down next to the road, goats were lazily chewing on some grass, chickens were chasing roosters. A railway worker called Hari soon took us to his care, offering his office as a locker for our baggage, and guiding us to the nearest cheap restaurant. He was ever so grateful that he could help us that we couldn’t get rid off him, and he certainly didn’t appreciate that we chatted to other folks too. He retreated to his office and spied on us, looking jealously at the young people who tried to befriend us in the waiting lounge. Luckily he wasn’t too complicated so he easily reconciled himself to the situation and the guys even managed to get a ride on one of his colleague’s engine (in the mean time they finished off a bottle of Hungarian shot and had a few of the local bear too) and finally all sang happily in the station’s canteen. Strictly after their shift ended, of course. By the time we got on the train to Yogyakarta Hari had high hopes of a Hungarian trip where we would invite his whole family as they cannot afford such expenses. Bless him.  

Javanese trains are quite clean and relatively comfy, and the best bit is that smoking is forbidden in the cars. Tea, coffee, and simple warm food are served by the hostesses round the clock, it is rather affordable too. If this would not be enough there are also moving vendors, who jump on the trains at the stations and offer a variety of snacks like home made crisps or boiled quail eggs, one even tried selling singing-birds, alive of course, as we experienced it on our way back. We crept into Java in the darkest of the night. Tomi got off sooner then us to climb Mount Bromo whilst we chose an other spiritual pilgrimage and set off to Borobudur next day early in the morning. We took one of the local buses to get there which was quite an experience as more and more old ladies got on the bus with their baskets on their heads or poultry in huge cages, not to mention the colourful groups of kids wearing different school uniforms and the controllers were chanting the names of the bus stops and schools in the meantime so there was quite a cacophony in the end. Unfortunately our high spirits soon disappeared as we were ripped off at the entrance of the ancient Buddhist, and the gloominess stayed with us for some time as we were constantly being chased by giggling Asian schoolgirls, or eager students who wanted to practice their English with us, and to top it all there was even a whole East Javanese village following us and they all wanted the same: to speak with us, admire our huge noses and take our pictures. Finally we gave in and posed for them, chatted with them joyfully in whatever language it was and I even found myself improvising an English lesson on top of Borobudur. Well, maybe it really is my karma if it found me at the Moksha itself.

 The huge volcanoes that surrounded us soon challenged Bazsi too so one night at the time when lovers dive into each others arms he set off to reach the peak of the biggest working volcano in Java: the Merapi. We voted on the former option with Tibi as we left another wayang performance in good time. This one had the whole setting: a spacious hall, a proper gamelan orchestra with singers but unfortunately they lacked spirit completely. It was like a wayang puppet without sticks that could move them, lifeless and blunt.  

We took endless walks in the middle of the Yogya Sultanate in the Kraton and on Malioboro Boulevard of course then we rode around the city by becak searching for books but all in vain sadly. Hopefully this is just a temporary lack of scholarly books and the unique works of Zoetmulder or the value of kawi poetry will not fall into oblivion. Most probably the newest publications are already being printed just as the essays are being written on the importance of the pre-Islamic Javanese culture. So we headed back to the city with high hopes where we saw the most breathtaking sunsets ever near the bird market, on the ruins of an old harem. Words cannot describe the orgy of colours that fell on us, shook us, and finally dropped us back in the Yogya night.  

Soon we moved on towards our next destination to visit our friend, Agi in the small village of Joho, near Solo. She is singing and her husband is playing the drums in a gamelan orchestra but he is also the dalang in wayang performances. They performed at a wedding in their village to which we were invited too, as it is held that the londos (white people) bring good luck to the young couple. The whole sermon lasted two days, but the peak of it occurred on the very first evening after the families exchanged good wishes and presents and the young couple accompanied by blessings and co. left the scene still separately, mind you. Until that very time the village folks who were not invited, were sipping on their drinks peacefully behind the wedding tent. As they were boozing on the locally brewed sugarcane spirit and famous Bintang beer they were eavesdropping on the speeches and enjoying the gamelan and the lovely voice of the singer ladies. As soon as the guests took their leave, in they marched vehemently and started dancing straight away to our biggest surprise. The band kept on playing though, so we understood it was the normal routine, despite the fact that some security staff barricaded the orchestra with chairs so as the bravest ones would not try stage diving perhaps. Tibi and Bazsi soon got the vibes of the intruders especially after a local guy gave them a taste of the local rum-like liquor. All hell broke loose as they got up to join in on the dance. All the men were laughing at them, praising them and encouraging them at the same time as they started their gecko dance. There now, dear reader, you might not be familiar with this exotic dance, so for your information this is how it goes: you lift your arms to shoulder height and start turning your hands around while you pay attention to the delicate movements of the fingers, just as if they were palm leaves blowing in the wind. The heads are turned sideways and moved up slightly; in the meantime the eyes must pop out a liitle just like geckos’ eyes. Knees must be wobbly, and you can start stamping your feet, two to the left, two to the right, or optionally lifting one leg toward the other knee, and of course the variations of all these at a moderate but spectacular level. No wonder everybody wanted to dance with the pair of them. At this late hour of inventing the gecko dance there were only men present. I was the only female apart from the two singers on the stage so I tried to retreat silently in one of the dark corners as if I wasn’t even there. Dancing was not an option in my case obviously. The band was playing a different kind of music by now, there were dirty jokes and a lot of picking on each other accompanied by loud laughter. The singer ladies were beautifully clothed in local batiks, their hair was put up in a Japanese style bun and their makeup was also similar to the geishas’. They were seated on their own tiny chairs which they carry everywhere in cute little textile bags together with their singing books. They were entertaining the crowd with a clear presence and an admiringly straight back until 3 AM.  

Thanks to Agi and Kanto we had a chance to experience the authentic life of a rural Javanese family from first hand. They shared everything with us, even offered their own bedroom for us. Their little daughter Anna was singing and dancing to us and giggling with us happily, so we all got on the same wavelength. We fell in love with them and couldn’t help moving in with them for a short while. Agi told us a lot about Hindu culture and the ancient Javanese one too, not to mention the wayang and kawi poetry. She also put us in the picture about the best destinations for short trips and they even took us to a village where mostly puppet and musical instrument makers lived so we could select from really delicate and valuable wayang puppets.  

One day we set off to visit two Hindu temples (Candi Ceto and Candi Sukuh) that were build at least five hundred years ago not too far from each other on a 1400m high mountain. We hired motorbikes at the foot of the mountain and started our quest upwards. We flew through rich fields of tea, coffee, rice and the like, that grew everywhere painting the landscape of valleys and hills to an emerald shade. There was something in the air that was pulling me upwards, I felt so free and light as a feather all of a sudden. In the meantime the panorama started to pulsate in all shades of green, and the shimmering sunshine was caressing my back, I couldn’t held back my tears, I was weeping like a newborn baby. We were the golden brown liquid crystals in God’s syringe: he sucked us in from the dirt beneath and injected us into the circulation of the universe – this is how we arrived at Candi Ceto. We washed in Saraswati’s spring, prayed with a Hindu guy who showed us the memorial of the ancient Javanese Kingdom and burnt incense at the altars. Those who wished to get rid off illnesses or curses came to this place seeking catharsis. With all the blessings of the sacred place we set out towards our next destination through the forest. The air up there is thick and cool but the forest is not quite so, which is rather pleasant as the sun can get in and follow the passers by like a soft ball. We knew we were not alone- the curious gods were following our steps as we were trodding the path singing, discussing serious philosophical matters or laughing our heads off until we reached the next Candi. Sukuh mesmerised us completely with its diversity, complexity and genuine atmosphere. It reminded us of too many things and it took us ages to get through it, but the most difficult was to leave it behind.

Our return to Joho village was smoother than ever. The elders of the village council were already waiting for us to thank us for our visit and give their blessings for the rest of our journey. Again we got very emotional from such care and politeness; it was too touching to bare dry eyed. Nevertheless for them nothing could be more natural: they always treat each other with respect and they don’t lack dignity either. One day for example there was a heavy tropical storm that contorted a tree in the neighbour’s garden. It didn’t take five minutes for the men of the neighbourhood to gather and help the master pull it from the road albeit it was still pouring. Then another one called the electricity works to arrange the service, as several wires were torn in the gale. Even I was saved by a local: Kanto’s sister – I had this really bad cough for a week or so when she took me to her care and with the help of a coin and some oil made of herbs she cured me in no time. She applied the ointment on my back and breast gently and scratched me through with the coin (not so gently) following the main meridians.  

We had to move on though, leaving Eden behind as the sea was calling us. We left towards Bali, crossed it, then hopped the island of Lombok to arrive in Gili Trawangan. Our 1000 km journey lasted two days. We took the train, then a ferry, a bus, then hijacked a bus to get another ferry, then cought a bemo to get on a boat to get here. It soon turned out that we arrived in a party island where there are not only loads of young hippies and clubs but also a constant offer of natural mood altering substances on behalf of the cheeky local spliffheads. So this how we left the celestial circulation and got back to the profane reality of earthly enjoyments such as sipping cocktails, feasting our eyes on lovely sunrises and sunsets, dancing and last but not least writing.

Virág Balogi

A megtalált királyság 3. (A Kingdom Revisited 3.)

Tükrök 

Vajon mit hinne el inkább az Olvasó? Azt, hogy Lembonganon feltettem az utolsó honoráriumomat egy kakasviadalra, vagy azt, hogy csak útitársaimtól és a helyiektől hallottam az egészről, s minden, amit írtam, csak a fantázia szüleménye. Mi a hihetőbb? Az, hogy egy csóró magyar költő feleségével és barátjával lelép csavarogni a trópusokra, vagy az, hogy egy fiatal férfit, aki más kultúrában, más vallásban, más kontinensen lett azzá aki – valóban megérinti az itteni világ. 

Egy francia író nem oly régen arról közölt regényt, hogy Rimbaud Jáván milyen kalandokat élt át. Rimbaud természetesen sosem járt Jáván, de benne volt a pakliban. Vajon a fikció nem része-e a valóságnak? És ha már itt tartunk, akkor én most valóban itt vagyok-e, és küzdök a megfázással éppen egy trópusi kertben, valahol Észak Balin, vagy otthon vagyok Budapesten a Hajós utcában? Persze az is lehet, hogy négy évvel korábban vagyok itt, vagy éppen négy évvel később – teljesen másutt. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszerre legyünk minden időben és helyen, ám tudatunk csak a jelent próbálja megragadni, és éppen a jelen megragadása a legeslegnehezebb. Az itt és most hatalma. Mindig haladunk valahonnan-valahová, a dolgokat pedig csak valamihez képest tudjuk megfogalmazni, így az ittet és a mostot csak az ottból és a máskorból mutathatjuk meg történeteinkben. Hasonlítani csak azzal a feltétellel lehet, ha tudjuk minden csak viszonyítás kérdése. Még a legjobb leírás is torzít a tiszta tudattal megélt pillanat valóságához képest. 

Amikor barátomat, e blog szerkesztőjét, Boldog Zolit felhívtam, hogy viharos tengeren aprócska szigetek között hajózok, s ezért néhány nap csúszásba kerültem a levelekkel, ő mondta, hogy most olvasott egy dán kutatók által végzett felmérést, amely szerint a legboldogabb nép a Földön az indonéz és a legszomorúbb a magyar. Nem tudom mennyire empirikus a vizsgálat, mennyire hihető, de néha elbizonytalanodok, hogy van-e benne valami. Az indonézek közösségben gondolkoznak, nagyon segítik egymást, tényleg tudnak a másik örömének örülni, és könnyedén kinevetik saját gyengeségeiket, botlásaikat. Ha például egy indonéz elejt valamit, megbotlik, nem bosszankodik sokat. Persze ezt is embere válogatja, biztos itt is vannak mindenfélék, a hatalmas különbség nagyváros és vidék között, csak én éppen ezt láttam. Azért szeretném azt hinni, hogy nem a magyar a legszomorúbb. Ha itt inkább boldogok az emberek, akkor oda is juttatni kell ebből a boldogságból, vagy legalább elárulni a boldogság titkát apró történetekben. De mi a szomorúság és mi a boldogság? Megint csak két szélsőség, két véglet, két pólus, eltérés a középponttól. Indonéz vagy magyar – a lényeget tekintve teljesen mindegy. A lényeg pedig az alapvető emberi. 

Hátrahagyva a kakasviadalt – amin vagy ott voltam, vagy nem, ahol vagy vesztettem, vagy nyertem – visszahajóztunk Bali szigetére, Sanurba. A tengeren Balázzsal a hajó tetején ültünk, jobbról a Gunung Agung vulkán köré gyűltek gomolygó fellegek, köröttünk pedig oly simán hullámzott a víz, mint ahogy az a régi perzsaszőnyeg hullámzott, midőn édesanyám porolta szomorúan egy messzi gyermekkor titkos kertjében. Lassú, megfontolt mozdulatokkal csapott a nádból fonott porolóval a bécsi rokonoktól örökölt különleges mintájú szőnyegre. A lugas mellett volt egy acélsodrony, ő kifeszítette rá, és ott ütötte, nagyokat fújtatva. Én a magas fűbe kucorogva néztem, rövidgatyás kisfiúként, teljesen lenyűgözve a hullámzó mintáktól, ahogy levegőt vett a sokat utazott szőttes. Anyám lélegzeteit hallottam és nem a nagy puffanásokat. A perzsa minták gazdag hullámzását láttam és nem csupán egy szőnyeget. Most újra ezek a gyerekkori minták jelentek meg előttem, s mintha nem is a lélekvesztő kis hajó tetején ülnék a déltengeren, hanem a lugas melletti magas fűben ismét. Nagy csobbanások helyett anyám lélegzetvételét hallottam, ahogy sóhajt, ahogy nagy levegőt vesz, újra rávág a porolóval, s lám megint nagy hullámokat, újabb mintázatot vet a tenger.

Sanurból itt élő ismerősünkkel, Zsolttal mentünk fel az Ubud környéki hegyekbe túrázni. Zsoltot budapesti főbérlőm, Torma Kálmán bölcs javaslatára kerestük meg, amit nagyon nem bántunk meg. Zsolt igazán kimerítő, de kalandos dzsungel- és rizsföldtúrára vitt minket. Nyakig sárosak lettünk, kígyókkal és vízesésekkel tűzdelt utunk azonban gyönyörű volt. A túra után Ubudba mentünk, a balinéz művészetek völgyébe, ahol tradicionális táncra és wayangárnyjáték-előadásra is eljutottunk. Utóbbi, bevallom, szörnyen gyenge volt, nagyon turistás, főleg annak, aki látott már igazi wayangelőadást. Kicsit úgy éreztem magam, ahogy a hortobágyi csikós shown érezném német turisták között. Aki egy-egy ilyen élmény alapján alkot véleményt a magyar lovas kultúráról vagy a wayangról, bizony nagyon melléfogott. S bár szerintem nem biztos, hogy szabad aprópénzre váltani egy-egy ilyen nagy hagyományt, alighanem a nyugati emberek többségének ez megfelel. Pipa, láttunk ilyet is, mehetünk masszázsra, meg az öreg balinéz házába, akinél abban a gagyi filmben a kiégett amerikai színésznő is volt. Némely itteni brosúrában még az is benne van, hogy a helyiek a filmben látottak ellenére sem tudnak a középkorú nők minden problémájára választ adni. Erre írtam korábban, hogy a fogyasztói társadalom lustává teszi még álmodni is az embereket. Beérik mások álmaival, azt akarják, amit vetítenek nekik – ők is olyanok akarnak lenni. Olyanok és nem önmaguk. Utánoznak és utánzatok. Persze azon, hogy valaki önmaga legyen, dolgozni kell. A sok illúziót, vagy ahogy a hindu mitológia mondja a mája-fátylát le kell rántani. Még a legkedvesebb fátylakat is? Nem vagyok sem szép, sem csúnya. Nem vagyok sem okos, sem buta. Nem vagyok kereskedő, sem művész, sem sámán, vagy mérnök. Nem vagyok sem utazó, sem író, sem költő. A tudat vagyok, vagy még a tudat sem vagyok, csak része a nagy egésznek. Ezt érdemes néha mondogatni és az ember valódi önmagára lel a nagy zűrzavarban.

Éppen úgy, ahogy egyszer csak megláttam magam az ubudi palota táncelőadásában, ami ellentétben a wayanggal: tökéletes volt. Már csak ezekért az előadásokért is érdemes ideutazni, hiszen a magyarországi Művészetek Völgyében is van jó és kevésbé jól sikerült egyaránt. Néztem a táncot és egyszerre láttam négy évvel ezelőtti önmagamat és a mostanit. Mennyi minden történt és változott… Láttam a táncosnőt, akiért akkor utaztam, láttam a mellettem ülő feleségem a táncban, és láttam a lehetséges jövőbeli saját lányomat. Láttam harcolni magamat, bukdácsolni, győzni és veszteni, láttam szolgálni magamat és uralkodni. Ez a bali táncok nagy varázsereje, hogy szembesít önvalónkkal, tükröz, és ezáltal pusztítja el a felesleget. A valamirevaló művészet úgy tükör, hogy felszabadítja önvalónkat. Mindezek átélése és újra megtapasztalása után sikerült beszereznem végre az egyik legfontosabb Bali szigetén élő tanító és mester két könyvét is – A Bali bölcsességét és a Krisztus Kasmírbant – , de ezekről csak később írhatok. Észak Baliról ugyanis áthajóztunk Jávára, ahol mindenki eljutott a saját vulkánjának tetejére teliholdkor, hogy aztán együtt mehessünk Ananda Krishna ashramja után, Joho faluba gekkó-táncot járni. De erről később. 

Weiner Sennyey Tibor

 

Kapcsolódó anyag:

A szerző levele olvasóihoz

Mirrors 

Which is easier to believe, my dearest reader: did I really gamble my last salary at the cock fight or did I just gather these information from the locals and my companions on the journey? Is it just a figment of my imagination or is for real? It’s up to you to decide weather you fall for the option of the skint Hungarian poet who’s off to the South Seas with his wife and friends or the young man who became who he is in a different culture and religion, on a distant continent because he was deeply touched by the local atmosphere. 

Not too long ago a French writer published a book about Rimbaud’s adventures in Java. Of course Rimbaud has never been to Java but hey, why not write about it? Isn’t fiction part of reality after all? Speaking of which: am I really here, suffering from the flu in a tropical garden somewhere in the North of Bali or am I in Budapest in the city? Of course it is also possible that I am here four years ago in the past or in four years time in the future somewhere completely different. I can very well imagine that we can be present at different places in different times but our mind can only accept the here and now, and indeed, seizing that here and now is the most difficult of all. This is the power of here and now. We are always on the road towards the next destination so we can only describe our experiences if we compare them to something else, so here and now can only be depicted from there and then in our stories. To compare things requires the knowledge of correlation, for even the best description can be deceitful if compared to the reality of the consciously lived reality. 

When I rang my friend Zoli, who is editing this very blog to tell him that I will be a bit late with the next few notes as we are sailing on the stormy sea for a couple of days he told me that he read an interesting survey carried out by Danish scientist according to which the happiest nation on Earth is the Indonesian and the saddest: Hungarians. I really cannot decide weather to believe such surveys, for I don’t know how credible and empirical they can be, but they certainly deserve some consideration. Indonesians live and think in communities, they help each other, are happy for each other’s happiness and are always ready to laugh at their own weakness and faults. They cannot be bothered if they drop something or stumble, they don’t worry too much, no. Of course there are always exceptions to the rule and even I could sea the difference between big city life and rural areas. Still I wouldn’t like to believe that the saddest nation is the Hungarian. It would be so great to give a little to Hungarians from this kind of happiness, or at least to show the key to achieving it. And what is happiness and sadness? Two extremes, the two poles, the diversion from the centre. Weather Indonesian or Hungarian – it does not matter if we consider the essence. And the essence contains everything that is basically human.

Leaving the cockfight – which I either attended or not and either lost all my money or not - behind us we sailed back to Sanur, Bali. We were sitting on the top of the boat with Balázs watching the clouds gather around Gunung Agung volcano. The waves were moving smoothly, which reminded me of that Persian carpet my mother used to dust in the secret garden of a distant childhood. She was hitting the extraordinary textile which we inherited from our relatives in Vienna with vehement movements. It hung on a steel string next to the grapevine, swallowing her heavy breath. I was watching her as a little boy, wearing my shorts, hiding in the high grass, amazed by the extraordinary shapes waving in the air, as if the old carpet was alive, inhaling, exhaling. I could only hear my mother breathing, not the puffing of the duster. I could sea the Persian patterns waving, not just the carpet. And now here I am seeing those childhood patterns again, as if I was not on the top of a boat sailing on the South Sea but in the high grass next to the grapevine. Instead of the brawling water I hear my mother breathe, as she’s sighing, hitting the carpet once more, and there I can sea more waves, more patterns on the sea.

From Sanur we went hiking with a Hungarian friend, who’s settled down in Bali to the Ubud region. He was introduced to me by our landlord in Hungary, which proved to be one of the wisest suggestions for our journey. Zsolt is his name and he took us on an exhausting but unforgettable trip in the jungle, through rice fields and springs. In the end we were covered in mud from head to toe, we struggled through waterfalls and saw snakes and breathtaking views. After the jungle we went straight to Ubud, the capital of Balinese arts, where we saw traditional dance performances and a wayang show too, which I have to admit was not a top class event for someone who has already seen a genuine wayang performance at least. It was far too touristy, it made me feel like a German tourist at a csikós show in the puszta in Hungary. If you try to judge a culture based on such experiences, you might very well get the wrong end of the stick. I personally don’t like it when such a vast tradition is understated in such ways but seemingly for the majority of westerners it is more than acceptable. So that is off our list, ticked, we could move on to a massage, and to the house of the old Balinese guy, who was visited by that burnt-out actress from that crappy film. In some of the local brochures you can read that despite the message of the film the locals are not able to answer all the questions of middle aged housewives. This is the phenomenon I wrote about in an earlier post: that some people are so deceived by consumer society that they become too lazy to dream. They accept other people’s dreams, they want what is projected for them, and they want to be the same as the main character of the films. They don’t want to be who they really are, they want to be someone else. They copy and that makes them copies, mere replicas. You have to work hard to be your true self. All the illusion – or as Hindu mythology calls it Maya veil has to be shaken off. Even the most preferred ones have to go. I am neither ugly, nor beautiful. I am not clever or stupid. I am not a merchant, nor an artist or shaman or an engineer. I am not a traveller, nor a writer or a poet. I am just part of consciousness, part of the whole. This is what one should recite every now and then and one will find one’s true self sooner or later in the big chaos.

It works somehow like in the dance performance I saw in the palace of Ubud: I saw myself in it, and it was absolutely perfect, unlike the wayang performance. It does worth travelling here for such spectacles. As I was watching the dancers I saw myself as I was 4 years ago and the way I am here and now. So many things have happened and have changed... I saw the girl, the dancer with whom I was travelling back then just as I saw my wife sitting next to me and our future daughter too in that very dance. I saw myself fighting, struggling, winning and loosing, I saw myself serving and ruling. And this exactly is the magic of Balinese dances: that it confronts us with ourselves, it reflects and thus it destroys the excess. Worthy art reflects in a way that it frees ourselves. After all these experiences and reflections I finally managed to put my hands on two of Bali’s most popular spiritual master’s books, but let me tell you about those later. From North Bali we sailed to Java where every one of us reached the top of our own volcano under the full moon, and managed to visit Anand Krishna’s ashram before reaching Joho village for a ‘gecko dance’. So read on to find out more... 

Tibor Weiner Sennyey

A megtalált királyság 2. (A Kingdom Revisited 2.)

A kapuk megnyílnak – Galungan és Kuningan 

Galungan és Kuningan ünnepe van az Istenek Szigetén, és mi éppen most értünk fel az itteni művészetek völgyébe: Ubudba. Galungan az a nap, amikor megnyílnak a világok közötti átjárók. A millió kapuk országában nem csak a földi, hanem az égi kapuk is kinyílnak, az ősök és a szellemek visszatérnek tíz napra. Egészen Kuningan napjáig, amikor minden visszatér a „rendes kerékvágásba” – vagyis az átjárók bezárulnak. Röviden és velősen nagyjából ez a lényege ennek a két hindu vallási ünnepnek, de ez aligha mondja el, hogy valójában Galungankor a Dharma győzelmét is ünneplik az ördögi erők felett. 

Miközben ezt írom, idejött egy kis balinéz hölgy a családból, akinél a szállásunk van – és füstölőt gyújtott kisházunk oltárán, a bejáratunk előtt apró rizs- és virágáldozatot helyezett ki. Szirmokkal vizet hintett rá, s magában mantrát mondott. Rám mosolygott és azt mondta: mert Galungan van. Egyébként is megteszik ezt napjában többször, de a készülődés már napok óta érezhető. Nem csak itt és nem csak az álmainkban. 

Két nappal ezelőtt bejártuk az Ubud feletti dzsungelt és rizsföldeket, nem messze a Gunung Kawitól – a költők hegyétől. Az erdő mélyén rituális fürdőt vettek éppen a helyiek. A szent víz: az agama tirtha vallásuk legfontosabb eleme – vagyis a megtisztulás eszköze és része. Másnap láthattuk, ahogy a legong táncelőadás előtt, az ubudi palota gamelán zenészeit is meghinti egy bölcs elefánt járásával érkező, vénségesen vén, de gyönyörű asszony. E vallás, amely egyet jelent a balinéz élettel, középpontba helyezte a vizet és a megtisztulást. Indulás előtt lettem Hegyi barátom fiának, Hunor Attilának a keresztapja. A nem éppen keresztény, hanem sokkal inkább ősi, magyar nevű keresztfiamat szenteltvízzel hintette meg a plébános. Vállaltam keresztényi nevelését, barátom, vagyis édesapja segítését, amennyiben ez más vallások tiszteletben tartását is jelenti. Minden út ugyanoda vezet, de Isten Városát nem feltétlenül és csak Rómának hívhatják. Sőt! Mi vagyunk Isten Városának lakói – balinéz vagy magyar, hindu vagy keresztény – teljesen mindegy. Az Ő örök szemszögéből minden élet szent, minden ima szent, minden templom szent és minden hit – belévetett való hit: igaz és tiszta. Őt imádják a mecsetben, a zsinagógákban, a kápolnában, sőt a sztúpáknál is. Ő az, akinek mi mind a részei vagyunk és Ő a fény és az élet mibennünk. Belőle keletkezett a világ, felé törekszünk és belé fogunk merülni is. Ő a Bhagavad Gíta Krsnája, Ő a sámánok Tengrije, és a Biblia Istene. Ő maga a Dharma és a Taó, és ő a kvantumfizika és a valódi költészet. Ő lakik a leheletben, ő az igaz borban és kenyérben. Ő adja a születést és ő fogad a halálban. Őrá ébredsz a szépben és az igazban, ő ment meg ezerszer és akkor is felemel, amikor észre sem veszed, hogy megint elestél. Ő a jól elkészített ebéd, és a tökéletesen megfestett kép. Ő a tudás, Ő a művészet, és Ő az Út, a fejlődés is. 

És mi vagyunk az emberek, akik hiába is tudjuk ezt: újra és újra vagy elfelejtjük, vagy hibázunk – véletlenül vagy szándékosan de bűnt követünk el, s ezért meg kell újra és újra tisztulnunk. Tévedés ne essék: megtisztulás lehet egy őszinte beszélgetés, önzetlen segítség, bocsánatkérés, sőt megtisztító ereje lehet egyetlen mosolynak is. Az olyan gyarlóknak, mint én, néha a tengerben kell megmerítkezniük, vagy éppen a tapintatot gyakorolniuk. A balinézeknek agama tirthájuk van, a keresztényeknek szentelt vizük. Istennek pedig egyetlen csepp sós könnye: a világtenger, mely mossa-mossa földjeink koszos lábát. Ó, élet kelyhe, tenger! Bocsásd meg nekünk a szemetet és mérget, melyet e kor beléd enged. Légy kegyes e déltengeri népekhez, és ne bántsd isteneknek szentelt szigetüket se. Tisztelettel és őszinte csodálattal nézem a balinézeket, szépérzékük és áhítatuk, művészetük és üzleti érzéküket is. Még ha kissé kitudnak borítani is, ha például másfél órát kell várni a reggelire, vagy az ebédre – legalább a türelem jógáját gyakorlom. Egy mozdulattal el tudják oszlatni mérgem sötét felhőit. Áldott ez a nép és ez a sziget, és én hálával és köszönettel tartozom, hogy közöttük sétálhatok és írhatok itt és most.  

Weiner Sennyey Tibor

Kapcsolódó anyag:

A szerző levele olvasóihoz

 

The Gates Open Up - Galungan and Kuningan

We have just arrived in Ubud, the capital of arts to catch the festival of Galungan and Kuningan. The former is the day when the doors between worlds open up. In the country of a million gates all earthly and heavenly passages open up this day so the spirits and ancestors can return to stay for 10 days until Kuningan, when they return and thus the gates are closed once again. So is the essence of this spiritual festivity in a nutshell but it also is essential to speak of another reason for celebration on this holy occasion and that is the victory of the Dharma over evil powers. Just as I am scribbling this down, the kind Balinese lady from our homestay is coming by to our door in order to place an offering of rice and flowers at our small house’s altar. She’s burning an incense stick and sprinkling some water from a flower’s petal while chanting a mantra quietly. Of course they do offerings more times a day as a part of their daily routine, but there is a kind of different preparation in the air, and it has been going on for many days, we can feel it everywhere, even in our dreams. A couple of days ago we were trekking in the jungle and the rice fields above Ubud, not far from Gunung Kawi, the hill of poets. Deep in the forest we saw the locals having a ritual bath in sacred fountains. The holy water: agama tirtha is one of the main important element of their religion – being the tool of cleaning or catharsis. In fact the other day in the Royal Palace of Ubud a very old, but stunningly beautiful lady, who walked down the stage like an ancient elephant sprinkled water on the musicians before the traditional dance performance would begin. So this religion, which equals Balinese life itself places water in its centre. Just before we left Hungary I became a godfather of my friend Hegyi’s son: Attila Hunor. Well, his name is not exactly Christian, more like ancient Hungarian, nevertheless holy water was still sprinkled on his forehead by a catholic priest. I took up this honourable task and the support of my friend on the condition that other religions will be appreciated too. All roads take us to the same destination, but the city of God can have other names then Rome. In fact, we all are the citizens of God’s town – should we be Balinese, Hungarian, Hindu or Christian – it doesn’t matter at all. According to his divine aspect all life is sacred, all prayers and temples holy and all faith in him true and pure. It is him, who is being worshipped in mosques, synagogues, chapels or stupas. We are all parts of him, as he is the light and life within us. The world grew out from him, we are aiming towards him and will return to him. He is Krishna of Bhagavad Gíta, Tengri of the shamans, and God of the Holy Bible. He is the Dharma and Tao, quantum physics and true poetry. His home is in pure air, true wine and fresh bread. He gives birth and takes back the dead. You can recognise him in truth and beauty, he is the one that saves you a thousand times and the one who lifts you when you don’t even realise that you’ve fallen once again. He is the most delicious food and the perfectly painted picture. He is knowledge, arts, the path and progress itself. And we are humans, who, although we know all this, we keep on forgetting it, or we make mistakes, or commit crimes by chance or purposefully and so we have to gain purity again and again. Just to get things straight: even an honest conversation can be purifying, or ones altruistic help, saying sorry to someone, but even a single smile can have the same effect. I belong to that lot of disciples who have to dive under in the sea time and time again or practice tactfulness every now and then. The Balinese have agama tirtha, Christians: holy water. And God has only one single salty teardrop: the Ocean, that washes the filthy feet of our lands. Oh womb of life: Sea! Please forgive us for all the waste and poison this era has injected into you. Please be gracious to the nations of the South Sea and do not turn from their island that belongs to the Gods either. I admire and respect the Balinese, their sense of beauty, their piety, art and sense of business too. I have to admit that sometimes they do get on my nerves: especially when we have to wait one and a half hours for our meal, ok, at least I have a chance to practice the yoga of patience. They can dissolve the dark clouds of my anger with one gesture. Blessed is this island and its nation and grateful I am indeed for being and writing here. 

Tibor Sennyey Weiner

A megtalált királyság 1. (A Kingdom Revisited 1.)

Megérkezés, önvizsgálat, Lembongan

Egyszer eljutni Indonéziába szerencsés véletlen, kétszer: sorsszerű. Nem lehet ez az út sem véletlen, sem csupán általam választott. Az égiek kezébe helyeztük magunkat, mert meg kellett értenünk: vendégek vagyunk az életben, más szóval nomádok. Méghozzá Hakim Bey – az amerikai filozófus – szavajárásával élve: neonomádok. Neonomádnak lenni pedig annyi, hogy az ember megérti: birtokolni ezen a bolygón is csak annyit érdemes és szabad, amennyit te magad is elbírsz, vagy amire feltétlenül szükséged van. Az emberek álmokat akarnak olvasni, mert álmodni is restek, mi pedig nagy álmodók vagyunk, mégsem gondoljuk, hogy mások álmait kéne álmodnunk. Élünk – és saját életünket éljük. Aki velünk tart ezekben a történetekben, mint olvasó – legyen az innentől útitárs és jó barát. Mást nem kívánhatok. Fogadd hát - bárhol is élsz ezen a bolygón – hetente küldött leveleimet így, s ne vess meg nagyon, ha én magam gyarló, kíváncsi és érzékeny vagyok.

A budapesti reptéren megismerkedtünk egy krisnás fiúval, aki azt mondta, hogy valamelyik központban már biztosan találkozott velem, csak azt nem tudja, melyikben. Elmosolyodtam, s a mellkasomra tettem a kezem, úgy kérdeztem: itt? Felnevetett. A középpont bennünk van. A középpontot csak szabad ember őrizheti meg. Virág – a feleségem – imádkozott, akárcsak Balázska – legjobb barátom –, aki utána kellő iróniával azért megnézte még, hogy áll a tőzsde. Régi gonzós újságíró hozzáállásom ébredezett, humorral és kíváncsisággal fűszerezve. De mi lehetne nagyobb tudatmódosítás, mint a télből elmenni a nyárba? Mi lenne ütősebb, mint lelépni a bomló, anyagias, szomorú, egoista Nyugatról a sokszínű, mosolygós, kollektivizmusban pörgő Keletre? A mély Európát hátrahagyni a magas Ázsiáért? Persze, a dualizmus mindig illúzió: Ázsia és Európa egy bolygón utaznak a mérhetetlen világűrben, valójában már közös feladatokkal. Ó, csak gőg ne lenne a földön! Csak ne tudnák annyira az országok vezetői! Elbizonytalanodhatnának néha, és leülhetnének meditálni. Vagy csak egy pohár borral a kezükben, s pár jó költővel elbeszélgetve derűsen csodálhatnák a napot. Másnap jobb döntéseket hoznának. Persze, a mai költők sem a derűt, sem a bort nem kedvelik igazán. Édesebb az érvényesülés és a hírnév, mint a szabadság és a spirituális út. Milyen érdekes, hogy aki az Úton van, annak minden más jön és megadatik, anélkül, hogy annak izzadságszaga lenne. Költők, fiatal költők, halkan suttogom, de világosan: legyetek szabadok! Ti vagytok az emberiség álmodói – álmaitok mutatják meg félelmeinket és vágyainkat, álmaitok emelnek magasabbra, és egyetlen megvalósított álmotok is tízezreket tesznek szabaddá – vér és vezényszavak nélkül.

Repülünk a mesés Kelet felé – balról szerelmem, jobbról barátom – mint egy karaván a Selyemúton, mint egy nomád törzs a sivatagokon túlra, a Himaláján túlra, tengereken túlra. Mindezt miért? Csak napfényért és csak tengerért? Csak tudásért és csak kíváncsiságból? Csak kalandvágyból és csak merő fatalizmusból? Talán mind igaz külön-külön és együtt is. Talán csak azért, hogy ezekből valamit haza csempészhessünk édes hazánkba, a drága, jó, szegény, szomorú Magyarországra is.

Azt olvasom a Bhagavad Gitában, hogy „Bizony többet ér a tudás / puszta jógagyakorlásnál, a szemlélődő elmélyedés / többet ér a tudásnál is, ám a tettek gyümölcséről / lemondó önmegtagadás jobb, mint az elmélyedés / mert az ily lemondást mindjárt a belső béke jutalmazza.” Soha nem nyílik ki könyv ott véletlenül, ahol azt hinnénk, hogy egészen véletlenül csaptuk fel! A harmadik éjszakát kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerült végigaludni. Lassan, de biztosan átállunk. Megpróbálok nem inni túl sok alkoholt, viszonylag keveset dohányozni, bár a repülőn sikerült rendesen lerészegedni. Viszont nem izgultam cseppet sem legalább, bár néha olybá tűnt, hogy valaki ül a gép szárnyán. Na jó, nem is! A tisztaság a legjobb mámor. A megtisztuláshoz az elengedés jógája vezet. Most. Itt tartok én most a nagy utazás elején, az első Bali-szigeti hosszúhétvége után, Sanurban, miközben a trópusi eső zöld levelek billentyűin halkan, érzékenyen pentaton muzsikát zongorázik.

Beszélik, hogy valamikor a XII. század környékén élt egy öregember, akinek Dukuh Jumpungan volt a neve, s Kila hegyéről származott, amely Balin Kungklunghoz tartozik. Ennek az öregnek volt egy mágikus hajója, vagy legalábbis egy olyan csónakja, amely varázserővel bírt. Méghozzá konkrétan azzal, hogy aminek nekiment volna, az rögtön óceánná változott, s így gond nélkül hajózhatott a legveszélyesebb vizeken is. Egy nap az öreg Dukuh Padangbai kikötőjében azt hallotta, hogy a tengeren van valahol egy szent, de veszedelmes zátonyokkal körülbástyázott hegy: a Tohlangkir, ahol az örökélet forrását lehet megtalálni. Kihajózott, mert tudta, hogy öreg már, nincs vesztenivalója, s mert bízott hajója mágikus erejében. Ahogy egyre közeledett a szent tengeri hegyhez, a Tohlangkirhez egyszerre az óceáni sárkánykígyók: a nagák mind köréje gyűltek, s erős örvényeket kavartak. Dukuh – a sokat tapasztalt hajós – meg sem próbált küzdeni a nála erősebb túlvilági lényekkel, hanem kihúzta evezőit a vízből és meditálni kezdett, életre keltve ezáltal hajója mágikus erejét. Ám a szent hegynek és a nagáknak – úgy tűnt akkor legalábbis – nagyobb ereje van, s felborították Dukuh Jumpungan hajóját. Ahová a csónak esett: az lett Lembongan szigete, ahová az evezők: az pedig a kis Ceningan, ahová a vékony függőhídon lehet átmenni. Hogy mi lett Dukuhval? Se őt, se a szent Tohlangkir hegyet nem látta azóta senki. Eddig.

Sanurból másfél óra alatt hajóztunk át a háborgó déltengeren, háttérben a kék fellegekbe csavart Gunung Anunggal Lembongan szigetére. Időközben mérnök barátunk, Tamás is becsatlakozott. Bár lehet, hogy a kockafejet eszünkbe jutattó mérnök szó helyett Tamás esetében pontosabb lenne a spirituális kém és kalandor búvár, még ha mindez persze költői túlzás is. Három nap alatt bejártuk mind a két szigetet, és alámerültünk a korallzátonyoknál. Elértünk a Gomba-öbölbe, ahol egyszerre sikongtunk mind a négyen a gyönyörűségtől, és úgy ugráltunk, mint a gyerekek. Sárkányt eregettünk, napoztunk, búvárkodtunk, játszottunk éppen, mint tíz évesen és körülbelül annyi sérülést sikerült is összeszednünk. Végre! Napfény! Tenger! Orvosság mindez, még akkor is, ha a térdünk és a karjaink térképpé váltak a sok horzsolástól. Íme, kezemen követhetem az utat a Tholangkirhez. Bicajt szereztünk, s persze pont az enyém lett defektes, így Virággal sétáltunk keresztbe a sziget mélyén, ahol éppen egy különös ünnep zajlott az egyik templomban. A balinéz hindu templomok számunkra leginkább a kertekre hasonlítanak. Különös kapuik, sajátos oltáraik és jelképes trónjaik mágikus teret varázsolnak a bráhminok köré, akik torokhangon kántálják imáikat, vagy táncosaik, s külső szemlélő számára érthetetlen szertatásaik köré. Az egyik különös szertartás ezen a szigeten talán pont arra a szörnyű időre megy vissza, amikor a második világháború alatt amerikai és japán katonák harcoltak itt. A szigetlakók elbújtak a barlangokba, majd éjszakánként – mint a kígyók – leereszkedtek és elvágták a torkát azoknak, akik elfoglalták otthonuk. Mindegy ki volt, mindegy kit találtak. Ezt a szertartást le se merem írni, annyira hajmeresztő. Békés mindennapjaik, sajátos szertartásaik, kedvességük és mosolyuk mögött mágikus erők és babonás félelmek árnyai húzódnak. Többüknél láttam, hogy szürkehályoggal küzdenek, de tenni ellene nem tudnak. A turistás kikötő részt hamar elhagytuk, s bejártuk a kis kalyibás szegénynegyedet is, ahol tengerifű-termesztés az egyetlen jövedelem. Na és, hogy kislányaikat kagylókkal és csigákkal kiküldik a szülők napközben és este az út szélére, hátha arra jönnek a gazdag turisták és vesznek valamit. A gyerekek énekelnek, s néhány angol mondatot már kántálnak, mint például, hogy „Please buy something Mister and Miss, because my family is poor, and I need money to go school.” Közben a Gombaöböl feletti partot már felparcellázták luxusvilláknak, néhány már meg is épült, de az egész valami különös és elhagyatott ingatlanpanamának tűnik. Ha mégsem: az még nagyobb kontrasztot hoz majd a szép sziget életébe, mint ez a pár utazó, akik legalább valamennyi pénzt a helyiek éttermeiben hagynak. Közben persze a lembonganiaknak is meg van a maga keresztje. Akárcsak a Mahabharátában a dicső Pandava ifjak, ők is imádják a szerencsejátékot. Úton, útfélen ketrecekben gyönyörű kakasok vannak, és naplemente előtt hatalmas viadalokat tartanak. Egy kis bíbor tokból pengék kerülnek elő, amit a kakasok sarkára kötnek rózsaszín zsineggel, aztán elindul a haddelhad. Fröccsen a vér, a gyengébb a földön döglötten marad. A kakasviadal után rulettszerű golyós játékot játszanak. Nő még csak közelébe se megy a kis sikátor mélyén búvó bűnbarlangnak, sőt valószínűleg utálják is, hiszen hallottam, hogy volt, aki egész tengerparti bungalósort veszített el itt. Ott álltunk Tamással és Balázzsal – egyetlen európaiként, miközben mindenki üvöltözött és fogadott – majd leraktak egy vörös-fekete és egy fehér kakast egymással szembe. Felcsatolták a pengéket. A fekete-piros kakast Dukuhnak hívta gazdája. Ezt meghallottam a nagy kiabálásba. A pénzeket összegyűrték és úgy dobálták a térfelekre, főleg kisebb címleteket, de voltak azért nagyobbak is. Utolsó kézhez kapott honoráriumomat éreztem a zsebemben, ahogy ég. Jó lenne adni valamit a kislányoknak, amíg szüleik eljátsszák a pénzt, meg aztán valamiből tovább is kell utazni – gondoltam, és összegyűrtem a nagy címleteket, majd feltettem Dukuh Jumpunganra, aki elindult megkeresni a Tohlangkir nevű szent hegyet, hogy ott megtalálja az örök élet forrását.

Weiner Sennyey Tibor

Kapcsolódó anyag:

A szerző levele olvasóihoz

Arriving and soul-searching in Lembongan

It might be just good fortune to be able to visit Indonesia once in a lifetime but to go back there cannot be other then fate driven. So shall we say that this journey is neither of these two as we have placed our souls in the divine hands of the gods? We had to accept that we are only visitors in life, that we are nomads, or as Hakim Bey the American philosopher would say: neo-nomads. The first thing neo-nomads should appreciate is that one should only possess as much as one can bear or essentially needs. Most people would like to read about other people’s dreams because they are too lazy to dream themselves but for us it is not enough to dream instead of others, such big dreamers we are. We are alive and we live our own lives. You, readers, who are willing to join us in our adventurous journey, shall be our friend, and therefore good company. So please take these letters I shall send you week after week, wherever you may read them, and do not judge me for being too feeble, sentient or inquisitive.

It all started at the airport in Budapest of course, where we met a Krishna believer who could have sworn that we had met before in one of their centres. He laughed out loud when I gently placed my hand on my chest and asked: here, maybe? We shall find the centre within ourselves, and it can only be maintained if you are unbound. While Virág, my wife was praying for a safe trip, Balázs, my best friend checked on the latest stock exchange movements. In the meantime I slowly started to transform into my good old Gonzo-journalist self, spiced up with a great deal of humour and curiosity. What could be a better drug then going away to a sunny tropical island from the freezing winter? What on earth could be more exhilarating then leaving the rotting, materialistic, sad and egoistic West behind for the colourful, smiley and vividly collectivistic East? So we are leaving behind the shallowness of Europe for the profoundness of Asia. Dualism of course is always just an illusion as Asia and Europe already have common tasks, not to mention that they are both travelling on the same old planet in an endless universe. Oh, hubris, if only you would not exist upon this Earth! If only leaders of countries would not get accustomed to you! They should at least hesitate sometimes and sit down for a good meditation. Ok, at least for a nice glass of wine, surrounded by a couple of good poets, chatting away idly, admiring the setting sun. Maybe that way they could make better decisions the next day. Of course we have to admit that most contemporary poets do not enjoy idleness, nor good wine. Making one’s way in life and kudos is sweeter then freedom and the spiritual path. It really is remarkable that once somebody is on that path, all things will come to them without making any effort whatsoever. So poets, young poets, hear me as I whisper: set yourselves free! You are the dreamers of mankind – your dreams are about our fears and desires, your dreams elevate us higher and higher and only one of your dreams turned into reality liberate tens of thousands – without orders or any blood shed.

So we are flying towards the mysterious East – to my left there is my love, and to my right my best friend. We are a tiny caravan on the silk road, a nomadic tribe heading towards the deserts, to cross the Himalayas, over the Seas. Why on earth for? Is it for the sunshine and the Ocean? For knowledge and curiosity? For sheer adventure and fatality? Maybe all these are part of it, but maybe in order to smuggle some things back to our sweet country, the good old, sad and poor Hungary as well.

I read the Bhagavad Gíta: „It is true that knowledge is worthier / then the sheer practice of yoga, but contemplation / is even better then knowledge, however the best is still releasing the fruits of our deeds / as such release will bring fort inner peace as a well deserved prise.”Maybe it is no coincidence when you read something like this when you open a book at random. By the third night we are more or less getting over our jetlag and getting accustomed to the local time zone. I try not to drink too much alcohol and cut back on cigarettes too, though I did manage to get more then tipsy on the aeroplane, I admit. At least I was not scared stiff as I usually am from flights, and I sometimes recognised a curious shadow sitting on the wings of the plane every now and then. Ok, this last one is not quite true, I confess. Sobriety is the best intoxication. The only clear path is paved with the yoga of letting things go. This is happening now. This is where I am standing now, at the first long weekend of our journey in Sanur. In the background the rain is playing a tender gamelan on the tropical green leaves.

Rumour has it that sometime in the 12th century there lived an old man called Dukuh Jumpungan. He was born on mount Kila, near Kungklung, Bali, and he had a magic boat, that turned everything into ocean that it hit so he could travel very far away with it without the slightest problem on the most dangerous seas. One day in the harbour of Padangbai he heard about a sacred mountain called Tohlangkir, that was on the nastiest seas, surrounded by evil reefs, but they said one could find the fountain of eternal life there. So he set to sail straight away as he knew he had nothing to loose, he had his magic boat after all. As he was getting near the sacred mountain, Nagas, the evil snakes of the ocean drifted around him, shaking his boat. Dukuh – who was an experienced sailor did not even try to fight the vicious creatures, he knew they were a lot stronger, than him but he took out his oars and started to meditate to wake up the magical powers of his boat. Unfortunately the sacred mountain and the Nagas were more powerful than him, so his boat was rolled over. Where his boat landed is known as the island of Lembongan now and the oars fell to a place that is the tiny island of Ceningan and the two are connected by a bridge. Nobody knows what happened to Dukuh though, as there hasn’t been any sight of the sacred Tohlangkir ever since either.

We sailed one and a half hours from Sanur to Lembongan on the stormy South Sea, in the background we could hardly make out the Gunung Agung, it was wrapped up in clouds. In the meantime our engineer friend, Tamás joined us too. By the way, he’s no such thing as the conventional engineer, alas, he’s more like a spiritual spy and an adventurous scuba diver, even if it sounds a bit too poetic for you to believe. In the forthcoming three days we had some extraordinary trips on the two little islands and we also discovered the underwater life near some wonderful coral reefs. We found Mushroom Bay where we were jumping and having fun just like children. Then came kiting and sunbathing, snorkelling, scuba diving and some more fun and at the end of the day we were full of bruises and scars. Sunshine, here you are at last! Sea! It really is the best medicine and I don’t mean it only for our wounds on our limbs. At least I can follow the way to Tholangkir on my arms and legs that look like a map from the bruises. We hired bicycles to discover the place in depth which was the greatest fun until I got a flat tyre. We had to walk back all the way with Virág and somehow we ran into a most peculiar ceremony in one of their temples. These Balinese temples remind us of gardens. The spectacular gates, unusual altars and unique thrones create a magic atmosphere around Brahmins, who chant their prayers in a guttural voice or around their dancers and strange ceremonies that are almost impossible to understand for an outsider. One of their most extraordinary rituals goes back to the time of the 2nd World War when Japanese and Chinese soldiers were fighting in the area. The inhabitants of the island hid in the caves and in the darkest of the night they sneaked out like snakes and cut the throats of the invaders. They didn’t care who they were, they slaughtered whoever it was. This ritual is so spooky I daren’t even write about it. There is a very strong superstition in their everyday routine, and no matter how peaceful and kind they are there is always some kind of a shadow of some magical fear behind their deeds. I saw that many of them suffer from cataract, which seems to be an incurable disease for them. We left the touristic harbour behind as quickly as we could and reached the poorer neighbourhood with its thatched roof bungalows where people make a living from seaweed farming. A lot of children are sent off to the shore to sell shells and pebbles to the rich tourists who happen to pass by. Whenever somebody turns up they start singing in English: „Please buy something Mister and Miss, because my family is poor, and I need money to go to school.” – In the meantime we could see that the land just above Mushroom Beach had been subdivided in order to build luxury villas. Some of them actually have already been built but the whole issue seems to be some kind of a nasty property business. Whatever the truth may be, at the end of the day it will bring an even bigger contrast to the life of this marvellous island then the few travellers, who at least leave some cash in the local’s restaurants and homestays. But Lembonganians have their own problems too: just like the mighty Pandava brothers in Mahabharata they are mad about gambling. They are very proud of their fighting cocks, which are kept in every household in large cages and before sunset there is indeed a cockfight every single day. Different blades are taken out from a delicate purple velvet sachet to be attached on the legs of the animals and the show begins. There’s blood splashing all around and the weaker lies dead on the floor. After the fight there are other games to be played and more money is exchanged between hands. Of course women are expelled from such places but they wouldn’t go even if they were allowed, they hate the whole thing to their guts as some men lost whole businesses on such occasions. So there we were: Balázs, Tamás and I – three Europeans among the locals who were screaming and shouting and betting and the two cocks were placed in the circle. The blades were attached on the black and red one and the white one. The former was called Dukuh, or so I heard its master shouting its name, encouraging it. Smaller banknotes were creased and thrown into the appropriate side. I could feel my last salary burning my pocket. Well maybe it would be a nice thing to buy something from those children if their fathers are gambling the family budget and after all, we need some money to continue our journey I thought as I creased the banknotes to bet on Dukuh Jumpungan, who set off to find the sacred Tohlangkir to find the fountain of eternal life.

Tibor Weiner Sennyey

Levél Baliról

Kedves Olvasó Barátom,

négy évvel ezelőtt utazást tettem Jáván és Balin, abból született akkor A vándorló királyság – Jáva és Bali – Útirajz, esszék, versek című könyvem. Most újra itt vagyok három hónapig, és igyekszem a lehető legjobban elmélyedni ismét: irodalomban, művészetben, vallásban és hagyományban. Célom: híd építése az európai és az ázsiai kultúra között, a különböző vallások közötti megértést elősegíteni, és legfőképpen hétről hétre jó, szórakoztató, elgondolkodtató írásokat közölni magyarul és angolul. Az angol fordításokat feleségem és társam az úton, Virág készíti. Az előző alkalommal készült útleírásaimat magyar irodalmi lapok közölték. Nem feladatom itt a magyar irodalmi sajtó helyzetének, és a magyar írók publikálási lehetőségeinek, egy-egy írás anyagi értékének pontos meghatározása, elég annyi, hogy arra jutottam: legjobb lesz egy nyílt blogon megosztani az írásaimat, fotóimat.

Akinek tetszett egy-egy írás, aki akar folytatást, vagy támogatni kívánja munkámat, az adomány jelleggel annyit utalhat alább megadott számlaszámra, amennyit gondol. Ezt látom most a legtisztábbnak.

Kedves Olvasó, köszönöm figyelmedet. Köszönöm, ha elolvasod leveleimet. Köszönöm, ha megosztod őket barátaiddal és köszönöm, ha támogatásodra méltónak találod utamat.

Jó olvasást, szép napokat,

Weiner Sennyey Tibor

író, költő

(Az adományokat az alábbi névre és számlaszámra lehet eljuttatni hazánkból és külföldről. Weiner Tibor, IBAN: HU14 11991119-80382979-00000000 ERSTE Bank, SWIFT: GIBA HU HB)

Dear Reader, my dear Friend,

four years ago I travelled through Java and Bali and as a result of my experiences I wrote a book: The Wondering Kingdom - a travelogue, essays and poems. Now once again I am here for another three months and I try to dig into literature, art, religion and tradition. My first and foremost aim is to build a bridge between Asian and European culture, and to reinforce appreciation between religions and of course, last but not least to entertain my readers week after week with interesting and funny articles written in Hungarian. My wife, who accompanies me on my journey translates them into English. My writings during my previous journey appeared in two Hungarian literary magazines. Although it is not my intention to complain about the sorry situation of Hungarian literary journals or the possibilities of writers to publish their works, not to mention remuneration, I have to confess that I thought a lot about these and finally ended up in a conclusion to publish my works and photos on a private blog and thus share them with those who are interested in them. Those who like my stuff and are looking forward to the next posts or would like to donate some money to encourage further good articles are equally welcome there. At the moment this is the best I can do. I am a writer; I have to make a living from my art, for art in fact. So dear Reader, thank You for your attention, thank You for reading my posts, thanks for sharing them with your friends, and I really am grateful if You think that my journey deserves your financial support too.

Good reads, all the best,

Tibor Weiner Sennyey

writer, poet, free individual

(Donations can be transferred to the following bank account: Weiner Tibor, IBAN: HU14 11991119-80382979-00000000 - ERSTE Bank, SWIFT: GIBA HU HB)