Jávai napok – Részlet Virág naplójából 2.

Beköltözés a kisházba

Másfél hónap csavargás és kalandozás után felkerekedtünk, immár kettecskén, hogy megpihenjünk kicsit. A kontemplációra, szellemi-lelki töltődésre legalkalmasabb helynek Közép-Jávát találtuk, így aztán két nap múlva, vasárnap délben már újra Joho faluban voltunk Ágiéknál. Mintha csak hazaérkeztünk volna: lemostuk magunkról a két napos vonatozás ragacsos porát, kiterítettük a jó öreg gyékényt a ház előtti verandára, és jázmin és frangepáni illatban csacsogtunk a háziakkal élményeinkről. Vasárnap ebédidő lévén Tibi gyomra visszadöbbent a rántott hús – koviubi kombó pocakot elnehezítő ízére, úgyhogy felkerekedtünk, hogy egy jó kifőzdét találjunk valahol a közelben. A tikkasztó déli melegben már kisfröccsökről ábrándoztunk, és szinte le is beszéltük magunkat a hazai ízekről, amikor megtaláltuk a környék legjobb levesezőjét. Ezt az előételt itt soto-nak hívják, és főételként fogyasztják.  Egy jó erős, fokhagymával, gyömbérrel, citromfűvel, és egyéb helyi fűszerekkel készült húsleves az alapja, ebbe kerülnek a levesbetétek: rizs, rizstészta, csirke vagy marhahús, de csak szerényen mérve és nagyon apróra vágva, zöldbab, szójacsíra, répa, zeller zöldje, vagy bármilyen más idényzöldség. Mindebbe opcionálisan keverhetünk a házi készítésű sambal-ból, azaz chili őrleményből (csak óvatosan, mert ha nem vigyázunk, később még visszacsíp). Mindezek mellé, mintegy feltétként választhatunk sült tofut, szóját, rántott zöldségeket, gömbölyű fánkocskákat, vagy akár hirtelen sült, bundázott csirkebelet is. A gyömbér, a fokhagyma, és a forrón gőzölgő levesbe csepegtetett lime egészen meséssé teszi ezt, az egyébként egyszerű és könnyű ételt. Az ebéd utáni sziesztát elbeszélgettük, majd asszisztáltunk Áginak az esti fellépésre való készülődésben, azaz csodálkozva lestük, ahogyan óriási fényes kontyot csavar hajából, és mesterien kifesti arcát. Szépsége egyébként legendás a környéken, még a legidősebb sindenek (énekesnők) is csodálják érte, ő pedig az apró termetű néniket csodálja persze, nem csupán szépségük, hanem éteri hangjuk miatt is. 

Nem időztünk barátainknál túl sokáig, izgatottan keltünk útra másnap, hogy végre beköltözzünk az általunk már százféleképpen elképzelt kisházba, Gemawangba. Ez az apró falu a Lawu hegy lábánál, a Karangpandan felé vezető út mellett, a várostól 5 km-re egy dombra épült. Rizsföldek zöldellnek, patak csordogál, a szél zörgeti a banán, papaya, durián és cassava fák leveleit. A mi házunk már a határba ér, az erdő és a falu szélén épült, óriási kert (inkább park) tartozik hozzá, na meg a kertész a családjával. Amolyan trópusi ligetet tessék elképzelni: orchideákkal, tündérrózsákkal, liliombokrokkal, bambuszerdővel, gyümölcsfákkal, kerti csobogóval, zöld pázsittal és a közepén egy kerti pihenővel, azaz gazebo-val – túllépte minden képzeletünket, pedig nem fogtuk vissza magunkat. A ház kicsit nagyobb, mint gondoltuk: két szoba, két fürdőszoba, konyha, egy óriási nappali, és egy belső kert – a nappali meghosszabbítása –, ami csupán gyékény rolókkal van leválasztva a lakótértől. Ja, és van tornác is, lócával, ahonnan bele lehet merengeni, szédülni a buja kert látványába. Persze a beköltözés nem ment csak úgy pöccre, ki kellett takarítani alaposan, ablakokat mosni, átrendezni, pakolászni, lakatosmunkát végezni, még kárpitoztunk és ruhaszekrényt is rittyentettünk bambuszból. Az eredmény: egy mesés jávai otthon, amihez sajnos nemcsak a káprázatos flóra, hanem az óriás pókokból, kígyókból, békákból, gekkókból, skorpiókból álló rémisztő fauna is hozzá tartozik. Figyelni kell minden lépésnél, de legalább tudatosan mocorgunk, igyekszünk nem megzavarni a nyugalmukat, cserébe ők sem bántanak bennünket. A belső kertbe ültettem néhány virágot, gömbölyű, zöld levelű cserjéket, középre pedig vízinövényeket: többek között egyiptomi lótuszt, fehér nimfácskát, ami az iszapból a fény felé törekszik törékeny virágaival és beragyog a nappaliba is egészen napnyugtáig, amikor bezárja szirmait és megpihen a kert köldökén.  

Békés otthonunka beköltöztettük az isteneket is, a kertet is, a wayangokat is. Közelebb kerültünk az ősök szelleméhez, a forráshoz, az elfelejtett értékrendhez. Engem például elkapott a „hála-flash”: folyamatos hálát érzek ég és föld felé, a múlt és a jelen felé, a természet felé, az ember alkotta tárgyak szépsége és egyáltalán minden létező emanáció felé.

Terima kasih

Átgondoltuk a természettel való kapcsolatunkat, közelebb kerültünk az eredethez: megértettük, hogy minden ajándék, nem is csoda, hogy a hála érzése tölt el. Megköszönjük, amit kapunk, s megpróbáljuk visszaadni valahogyan a magunk eszközeivel. Az indonéz erre a terima kasih kifejezést használja, amit köszönömnek szokás fordítani, pedig annyit tesz: adok-kapok: te is jól jársz, meg én is. Jó lenne ezt a filozófiát népszerűsíteni otthon is, na meg a megelégedett és őszinte mosolyokat is, amiket a helyiek arcán látni. Érdeklődő, kíváncsi emberek élnek erre, na persze nem túl bizalmaskodók, vagy személyeskedők. Első kérdésük általában a hová mész, ezt követi a honnan jöttél, esetleg az ettél-e már, fürödtél-e már (és ha a válasz nemleges, rögtön be is invitálnak enni-inni, fürdeni, azaz mandizni, ahogy erre mondják), végül, mintegy záróakkordként jön a van-e gyereketek. Ennyi információval be is érik, a többit majd hozzáképzelik, mesélik majd a szomszédoknak, ha azok hazaértek végre a rizsföldről, munkahelyről, piacról, vagy akárhonnan, hogy itt járt ez meg ez, és nagyon jól elbeszélgettek. 

A társasági élet leginkább az utcán zajlik, de legalábbis a ház előtt. A helyi asszonyok, nénik például nagy előszeretettel sepregetnek a házuk előtt naphosszat, amit úgy tessék elképzelni, hogy a drágám fogja a kócos kis cirokseprűt, ami meglehetősen rövid, s módszeresen kaparász, nem túl gyorsan halad, bal keze hátratéve, felső teste kissé előre döntve, de tekintete persze nem a poros udvart fürkészi, hanem az utcai eseményeket lesi. Persze láttam olyan háziasszonyt is, aki a legnagyobb lelki nyugalommal heveredett el fényes délelőtt a ház előtti lócán, a szorgos-dolgos anyókaszerepre fittyet hányva, karjával fejét megtámasztva, mintegy nyugvó Buddha-pózban, skubizva, hogy mikor jön már valaki végre, akivel lehet egy kicsit pletyizni. Sokan gyékényt terítenek ki a ház elé, s az egész család oda gyűlik üldögélni, beszélgetni, a szomszédból is átjönnek páran, vagy csak a ház előtt elhaladók állnak meg eszmét cserélni. Hogy miről? Például arról, hogy mi a legjobb gyógymód a gyerek asztmájára. Van, aki a gyümölcsevő denevér húsára esküszik. Igen, igen, már más is ajánlotta, de macerás elkészíteni, mert ha kirántjuk Kentucky vagy akár Orly módra, a húsa rágós marad, mint a gumi, nincs olyan csemete, aki megenné. Talán a legjobb, ha egészen apróra daraboljuk, és amolyan lecsós ragu módra készítjük el, esetleg darálhatjuk is, úgy még jobb. Ha valami véletlen folytán éppen nem tudnánk bőregérhez jutni, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy megkérünk valakit, aki éppen készül Mekkába zarándoklatra, hozzon már nekünk teveszívet, mert az kifejezetten javallott az asztmára, és általában a felső-légúti betegségekre. A szomszéd bugyiárusék készülnek, Pak Erté mondta, biztosan belefér a poggyászukba hazafelé jövet. Végső esetben pedig még mindig ott van a kígyóvér, ami ráadásul szívre is jó, igen, igen, meg májra is, meg általában mindenre jó, mindenkinek éppen ott hat, ahol szüksége van a gyógyulásra. Az egyetlen erre a célra alkalmas hidegvérű az indonéz kobra, más kígyófajtával nem is érdemes próbálkozni. Soloban van is egy férfi, akit minden este 6 után megtalálunk a hercegi palota parkjának egy félreeső zugában, nem messze a szent albínó vízi bivalyok karámjától. A jószágokat ott helyben fejezi le, miután kicsit felheccelte őket, hogy az elixírért sorban álló népek lássák, hogyan fröcsögi csuklyás kobakjából a halálos mérget. A fej nélküli, még rángatózó testből ezután egy pálinkáspohárba ereszti a vért, majd néhány rutinos mozdulattal kitépi a gerincvelőt, kiveszi az epét, és ezeket is beledobja a koktélba, állítólag csak így hatásos, különben megette a fene az egészet. Ha akarjuk, felütik ám nekünk egy kis Red Bullal, az íze végett, erre ne legyen gondunk. Hát igen, de mégis milyen anya itat kígyóvért a gyerekével? 

Monggo!

Ha menet közben valaki elsétál a ház előtt, odakiált: monggo – azaz: tessék, itt vagyok, menegetek, vagy ellenkező estben a ház elől: éppen üldögélek, de látlak, észrevettelek. Erre a helyes válasz a márí – ami ugyanazt jelenti, csak nem jávai, hanem indonéz nyelven. A játékosabbak ezt a két szót nem csak egyszer mondják, hanem dallamosan ismételgetik, sőt, van, aki táncra is perdül, bohókásan gesztikulál. És mosolyognak, nevetgélnek. Naplemente után behúzódnak, korán visszavonulnak pihenni, hiszen reggel 4-kor kelnek, kakasszóra. A munkával és a ház körüli teendőkkel délután 4 körül végeznek, ekkor mindenki egyszerre tisztálkodik, azaz mandizik, úgyhogy sok helyen túlterhelődik a vízvezeték-hálózat, és végül egyáltalán nincs víz úgy egy órán keresztül. Itt egyébként csak hidegvíz folyik a csapokból, váltakozó minőségben. A tradicionális fürdőszobában (persze ilyen nem létezik, hiszen tradicionálisan a folyóhoz jártak le az emberek tisztálkodni is, üríteni is) csak egy WC – de nem az angol, hanem a guggolós, lyukba pisilős verzió van, illetve egy nagy vízzel teli tartály, amiből a tisztálkodáshoz szükséges mennyiséget egy nyeles edénykéből lögybölik magukra. Vécépapírt nem használnak, az edénykével „törlik ki” az ülepüket (megvan a technikája ám, és teljesen higiénikus). Ennek egyébként van egy városi verziója is: a bevásárlóközpontokban láttam, hogy angol WC van, de a biztonság kedvéért a falon egy rajzon látható útmutatás emlékezteti a vendégeket, hogy azon nem kell ám guggolni, hanem bizony ülni kell az ülőkén, mint egy széken. A törlést itt egy falra szerelt mini zuhannyal lehet elintézni, nagyon izgalmas, bizsergető érzés. Részemről a pottyantós pártján vagyok, egészséges, gyors, igaz olvasgatni nem túl kényelmes, de legalább nem érintkezünk az ülőfelülettel, tiszta, mint a nap. 

Férfiak és nők

A jávaiak nagyon érzékenyek az esztétikumra, sokat adnak a megjelenésükre. A férfiak például szeretik megnöveszteni a körmüket. Na, nem az összest, csak a hüvelyk és kisujjukon. Ez az ékességük nagy becsben van tartva, reszelgetik, polírozzák, sokan ki is festik batikfestékkel, hennával, de van olyan fickó, aki lábujjkörmét is festi. Gyönyörű batik ingeket hord a magára valamit is adó pasi, ünnepnapon pedig szarongot köt derekára, és hozzá színben passzoló fityulát tesz fejére. Az arcszőrzet itt elég ritka, de néhány férfiember tömött kis bajuszt növeszt, ami alól huncutul mosolyognak a kedvükre való hölgyekre,  miközben hófehér fogaik csak úgy világítanak. Ugyancsak a férfiasság jele, bár inkább csak az alsóbb néprétegben, hogy ki mekkorát tud köpni. Ezt már gyerekkorban megtanulják, senki nem használ zsepit, szájon keresztül fújják ki az orrukat a nők is. A nők, bár hajuk, szemük színe mindig fekete, barna, mégis sokfélék, és sokféleképpen csinosak. Picik, formásak, persze csupasz testrészt nem sokat mutatnak, de ez így jó. Hátuk, tartásuk királynői, bármit elcipelnek a fejükön, és meg sem kottyan nekik, sőt, inkább, mintha a csomag vinné őket, bámulatosan mozognak. A szemük kacéran csillog, apró orruk, gömbölyded orcájuk sima, bőrük ragyogó. Nem grimaszolnak, nem is ráncosak, ha éppen nem mosolyognak vagy beszélnek, arcuk zárt, és méltóságteljes. Az idős, ősz kontyos nénikék a legszebbek. Jóval túlélik férjeiket, lehet, hogy azért, mert folyamatosan bételt rágnak. Tradicionális, egyszerű batik szarongot és blúzt hordanak, folyamatosan tesznek-vesznek a kertben és a ház körül, a folyóhoz járnak fürdeni, és olyan aprók, és kecsesek, hogy az ember legszívesebben zsebre tenné őket, mint egy kis nippet a nagyi vitrinjéből. Persze a fiatalabb generáció már más: szeretnek színes kontaktlencsét hordani, amitől egészen földönkívüli lesz az ábrázatuk, és egyre több lány hord szemtelenül rövid sortot, szoknyát, komoly fizika kínokat okozva ezzel férfitársaiknak.

A nőkben egyébként nagyobb összetartást, együttérzést vettem észre. A férfiak, tapasztalataim alapján vagy őszintén érdeklődők és segítőkészek, vagy pedig szigorúak, modortalanok és alkalmasint agresszívek. A vallási különbségek is a férfiaknak köszönhetően okoznak annyi konfliktust. (Lásd hamarosan az Anand Krishnával készült interjút.)

Úgy tűnik, itt minden nő meg van elégedve magával, van önbizalmuk, de szerények, ez teszi őket igazán vonzóvá. Persze, sokan értenek valami különlegeshez: táncolnak, énekelnek, hangszeren játszanak, értenek a gyógyfüvekhez, masszíroznak, gyógyítanak, vagy éppen ki tudják nyitni a fogukkal a sörösüveget. Jóban vannak a testükkel, harmóniában élnek a környezetükkel, a természettel. Ez a shakti, a teremtő energia hatja át egész Közép-Jávát, ezért olyan jó itt időzni, mint a gyermeknek a puha anyaölben.

Jelentés az Út feléről (Halfway Through Our Journey)

...áthajóztunk a viharos tengeren Bangsal kikötőjéből, ahol a hírhedt Bangsal Cowboys bűnbanda minket is le akart húzni, át akart verni, de csak néhány pillanatig, mert kénytelenek voltak rájönni, hogy hozzájuk hasonló dörzsölt alakokkal van dolguk. Mint amikor megszorultunk, és pénzt kellett váltani, s Balázzsal bementünk egy sanuri zugváltóba, ahol részeget játszottak a srácok. Próbáltak átverni, s ahelyett, hogy belekeveredtünk volna valami még nagyobb bajba, szépen visszavettük a dollárunk és eurónk, s azt mondtuk “maybe later". Így úsztuk meg a balinéz valutamaffiát, s így úsztuk meg a Bangsal Cowboyssal való konfrontációt is. 

 

Gili Trawanganra érkeztünk a viharos tenger után, ami igazi party-sziget, minden kapható mindenféle minőségben. Úgy is mondhatnánk: fesztiválsziget. De mindezek mellett ennek a szigetnek gyönyörű partszakaszai vannak. Az utakon nincsen más, csak néhány helyi pónifogat és sok kerékpár, nincsen tehát sem berregés, sem püffögés, csak csodálatos napfelkelték és mégszebb naplementék. Naplementék a tengerben növő fánál például. A helyiek beszélik, hogy egy költőt annyira megérintett az a tengerben növő fa, hogy egy hétig képtelen volt elmozdulni előle. Lehetséges. 

A szálláson az öreg, micimackó kinézetű, pocakos tulaj, Din bácsi szeretett volna engem megtéríteni az iszlámnak, mondván, hogy ezzel a fejjel biztos, hogy arab, de minimum perzsa vagyok. A németek, a svédek, az olaszok azt nem érthetik, amit ő és én biztosan, Allah és a Korán szent üzenetét. Nem akartam kiábrándítani szegény Din bácsit, elmondtam neki, hogy nagy tisztelője vagyok a szufi költészetnek, hogy Háfiz és Omár Khayám örök kedvenceim, nemsokára megjelenik odahaza a Gül Baba könyvem, ami egy szufi szentről szól. Azt sem, hogy olvastam a Koránt is, tisztelem és becsülöm, de számomra a buddhista meditáció az, amely a leginkább működik, esetleg a jóga, s az esti ima, a reggeli füstölő, az egésznapos költészet. Din bácsi természetesen egy szót sem értett az egészből, s újra győzködött, hogy hajózzak be vele a lomboki nagymecsetbe, ott boruljunk le együtt a szőnyegre, mert látja ám ő, hogy én valójában arab, de inkább perzsa vagyok, csak kamuzom ezt a magyar dolgot, ő például még sosem hallott a magyarokról, nincsenek is, csak rejtőzködve utazom, s igazából én egy nagy arab sejk rebellis fia vagyok, de még inkább lázadó iráni költő, akit ha Allah újra láthatna a mecsetben, és ez persze az ő jóvoltából történne, akkor megszólalnának az égi trombiták, Din bácsi pedig személy szerint a mennybe kerülne. “Lehetséges..." – mondtam nagyon komolyan, s eleredt az eső, majd mélyen a szemébe nézve így folytattam – "...de mindezt senkinek sem szabad megtudnia. Teljesen inkognitóban utazom, mert üldöznek az amerikaiak és a kínaiak kémjei, sőt a saját országom rendőrsége is. Tudja, Din bácsi, magának, mert igazhitű, elmondom hát, de senkinek ne adja tovább. Mahruhból jöttem, annak a távoli ország szultánjának vagyok szökevény fia, akit megfosztottak a korrupt politikusok jogos jussától, s most álruhában kószálok déltengeri szigeteken feleségemmel és testőrömmel, remélve megtalálom új és lojális embereimet, akik majd vezetőkké lesznek, mikor visszatérhetek végre Mahruhba, legyen az ország és népe Allah kegyében, visszatérhetek majd Mahruh szultáni székébe..." – Dinbácsi elkerekedett szemekkel nézett. "Tudtam!" – mondta és megölelt, úgy, hogy alig tudtam lefejteni magamról. "Most pedig menned kell, jó Din atya, mert fáradt vagyok." – "Persze, hogyne, de esik..." – mondta csalódottan, mire ráadtam Virág pirospöttyös esőkabátját, melyben úgy nézett ki, mint egy katicás kotonba csomagolt micimackó. "Most pedig menj!" – "Allah akbar!" – kiáltotta Din, mire én válaszként: "Insallah! – és még csak annyi, kedves Din..." – "Igen, felséges úr?" – hajolt meg a kis öreg – "Ez túlzás lesz, rájönnek..." – szisszegtem rá – "Bocsánat." – röstellkedett őszintén. "Csak annnyi, hogy ezentúl a reggelihez gyümölcssalátát is kérünk. Tudod a szultánságban megszoktam..." – "Természetesen." És aztán már nem akart megtéríteni.

Gili Trawanganról visszahajóztunk Lombokra, ott pedig lementünk egészen délre Kuta halászfalujába. A hely maga torz és kicsit szomorú. Magányos szörfösök, turizmusra túlságosan is ráállt helyiek, s közben messze nincs igazából semmi. A part szép, de a víz nem túl tiszta, s valamiképpen minden furcsa és kusza. Tengelytelen. Mégis, már éppen amikor lemondtam volna teljesen a helyről, az egyik legeslegszebb élményben volt részünk. Naplementekor Virággal a parton sétáltunk és észrevettük, ahogy a helyi halászok olajlámpásokat akasztanak botjaik egyik végére, majd a másikra kosaraikat, kezükbe pedig szigonyt vesznek. Ahogy a lilás égen megjelent az Esthajnalcsillag, úgy vonultak be sorban, egymás után a tengerbe. A Nap lebukott a horizonton, s ők vöröses fénygömbökként sétáltak az Indiai-óceán ezen félreeső öblében. Rembrandt festhetett volna ilyen szépet. Külön esszében kellene ezzel a látvánnyal foglalkozni. Elképzeltem magunkat, ahogy az értelem fényét akasztjuk botunk egyik végére, s szívünk kosarát a másikra, majd a figyelem szigonyával kezünkben elindulunk a tengerbe életet gyűjteni magunkba. Nem csak szerencse, bátorság is kell hozzá. 

Elmesélhetnék még elég sok kalandot mindaddig, míg visszajutottunk Bali szigetre, ahol utunk feléhez értünk, s elérkezett az egyik legmegrázóbb pillanat. Balázs elindult Indiába, mi pedig a Láva-hegy felé. Különváltak útjaink. Virággal a kawi költészetet mentünk tanulmányozni, Balázs pedig elindult a jóga ősi hazája felé. Megölelgettem, s finoman mondtam neki, hogy ne aggódjon, észre se veszi és már megint Budapesten leszünk. Reméljük, de ekkor még csak az út felénél jártunk. 

Weiner Sennyey Tibor




Halfway Through Our Journey  

...we sailed across the stormy sea from Bangsal where the famous gang called Bangsal Cowboys wanted to rip us off but they never managed, only to admit that we were a similarly wicked flock and they are trying in vain. Before that there were the vicious money changers in Sanur who acted as if they were drunk when we wanted to exchange some money but had to realise that we are no suckers for their lousy tricks when we took back our crispy dollars and turned our backs saying ‘maybe later’ to add emphasis. So we got away from all these criminals safe and sound, survived the boat trip and arrived in Gili Trawangan, the party island or festival island more like where anything is available and possible.  

This tiny island has the most spectacular beaches and shores and there are no cars or motorbike just bicycles and horse carts, so no huffing and puffing only breathtaking sunrises and sunsets. And the tree in the sea, of course. Rumour has it among the locals that a poet was touched by the tree in the sea to such an extent he would not move away from it for a whole week. Who knows, maybe it happened like that...

 Our host, a chubby middle aged man who slightly resembled Winnie the Pooh, he was called Din, by the way wanted to convert me to the Islam. He was quite convinced that with this physiognomy of mine I must be at least Persian if not an Arab. He insisted that no German, Swede, or Italian can understand the holy message of Allah, blessed be his name and the Koran like he and I sure did. Trying not to disappoint him entirely I told him how I admired Sufi poetry, that Hafiz and Omar Khayyam were my all time favourites and that I was just about to publish a book on another Sufi saint called Gül Baba back in Hungary. I kept going on about how I respect the Koran but he has to understand that for me Buddhist meditation is the holy path and perhaps yoga, night-time prayers, incense sticks in the morning and whole day poetry are my spiritual environment which he did not accept neither understand and he still wanted to take me to the biggest Mosque in Lombok the next day. He wouldn’t believe I was Hungarian, in fact he had never heard of such people and accused me of inventing the whole thing. According to him I was the rebellious son of a great Arab sheik or a riotous Iranian poet who should be taken back to the mosque immediately, possibly by him so his soul would be saved and all heavenly trumpets would be blown in respect. I didn’t want to disappoint the poor soul so I told him that maybe one of his versions were true but nobody should know about my identity as I was travelling incognito and the American and Chinese spies are all after me, not to mention the people from my own country. I told him that he deserved some confidential information as a good Muslim but he should not spread on any of this information by all means. So I confessed that I came from Mahruh and I really am the son of the sultan but I had to flee from my country as corrupt politicians deprived me of my lawful belongings and now I had to travel the South Seas undercover together with my wife and my body guard until my true and loyal people find me and take me back to the throne of Mahruh, blessed be her in the name of Allah... Good old Din was very pleased to hear this: ‘I knew it straight from the beginning’ he said and hugged me with such enthusiasm I hardly could get away from him. ‘And now, good Din, you may leave as I am quite tired, I need to rest.’ ‘Yes, but it’s raining cats and dogs.’ he replied anxiously ‘Icannot leave just now.’ So I had to lend him my wife’s polka dotted raincoat in which he looked like Whinny the Pooh disguised as Little Red Riding Hood. ‘Now you can go’ said I but then I had a sudden idea: ‘Oh there is one more thing‘ ‘Yes, master what can I do for you’ ‘Sss, they will find me’ ‘Sorry, master, I mean mister’ bowed the funny looking man ‘What is it then?’ ‘Could I have fruit salad with my breakfast from now on, you know, I got used to it in my palace’ ‘Of course, that’s done’ ‘Allah akbar’ ‘Inshallah’-and he was off giving up on saving my soul for good.  

From Gili Trawangan we sailed to the South of Lombok after a week. Kuta, this tiny fishing place is somewhat sad and misshapen. There are but a few lonely surfers and far too many locals trying to make a living on tourism but there is nothing much to be seen there really. Although the costal area is beautiful the water is not too clean and everything is a bit weird and abandoned. There is no axis to be found. Still, when I almost gave up on this soulless land we had the most breathtaking experience with my wife as we were strolling along the shore at sunset. The local fishermen were lighting up their oil lamps, attaching them on one end of a stick, hanging up a basket on the other and putting this paraphernalia up on their shoulders whilst taking a spear in their right hand. As the first stars came up on the horizon of the purple sky they started marching in the sea one after the other. The Sun descending they looked like small red spheres of light in this faraway bay of the Indian Ocean. Even Rembrandt couldn’t have painted such a spectacle. It would worth writing a whole essay about it. I imagined ourselves as we are hanging up the light of wisdom on one end of a stick and the basket of our heart on the other, then with the spear of attention in our hands we emerge in the sea to gather life. It requires not only luck but courage too.

I could go on telling you about our adventures getting back to Bali...but we arrived halfway to our three month journey and we had to face one of the most staggering moments: we had to say goodbye to Balázs. He was off to India to complete his yogic studies and we continued without him to Java, towards mount Lawu to explore kawi literature. We embraced each other and assured one another that we’ll be back in Budapest in two shakes of a lamb’s ass. Hopefully, but this is just halfway through our journey.  

Tibor Weiner Sennyey

Fa tengerben (Tree in the Sea)

Biztosan tudom. Tudom, hogy csak ezért az egyetlen egy fáért utaztam. Minden más fontos részlet ugyan, de csak „részlet”. A fa hívott, én a fa hangját hallottam.  

Vannak szent fák hazámban. A zsennyei ezeréves tölgy őseim falujában, a Balaton partján Rabindranath Tagore ültette fa, Budapesten a Margit-sziget fái és még sorolhatnám. Ehhez foghatóan elszánt és makacs csak az ezeréves tölgy, ami akkor is megmaradt fának, miután belecsapott a villám és kettétört, s utolsó karját még magasba nyújtva a következő tavaszon (ott voltam, láttam) minden jóslat, minden jövendölés, minden pesszimizmus ellenére újra rügyezett, újra zöld leveleket hajtott. Kétségbeesett és összetört pátoszával, torzan és megrendítően az a fa az én hazám: az ezeréves Magyarország. Széttörve, szétszakadva is képes újra zöldbe borulni, képes tekintélyt parancsolni, képes a tavaszra és az életre igent mondani. Bárki bármit mondjon.   

Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit. Micsoda makacsság, elszántság kellett hozzá. A lélegzőgyökerek türelmes leleménye és a fa szívóssága, mely szembeszáll az örök tenger végelláthatatlan hullámzásával. Tenger? Hiszen valójában balról az Indiai-óceán, jobbról a Csendes-óceán ér itt össze, csak a szigetek öblei és a helyiek őserőktől való félelmében tett elnevezései szelídíti őket tengerekké. Szemben Bali – az Istenek Szigete –, melyből messze kiemelkedik a Gunung Agung vulkánja.   

A pillanat, amikor ezt a fát igazán meg lehet látni: a naplemente. Még a leghitványabb embernek is megdobban a szíve, ha látja a Nap izzó korongját a vulkán tövében a tenger hullámzásába bukni. Talán kell hozzá némi szerencse és fantázia, hogy az ember mindezt a tengerben álló fa csipkéjén keresztül nézze. Az amúgy is varázslatos színű indonéz „soré” (napnyugta), ilyenkor mintha prizmába hullott fénysugár volna. Egyszerre absztrakt és konkrét, és a fához olyan festő kéne most, mint Hollan, vagy olyan elszánt fotós, mint Nádas, mert én szemlélve a fát a tengerben átadtam magam a pillanatnak teljesen. Elmerültem az extázisban, ahogy az ősi kawi költők a „langö”-állapotában – és megszűntem énnek lenni.   

Később készített képeim hevenyészet képek, éppen csak igazolják, hogy igazat mondok, hogy láttam a fát a tengerben. Többre nem valók, mert nem adják vissza, amit talán egy kiváló festőnő, vagy egy kellő fantáziával megáldott rajzoló meg tudna ragadni. Még inkább egy zeneszerző! Nem elrugaszkodott gondolat, hogy egy kellően felkészült zeneszerző zeneművet, akár operát írhatna erről az egy fáról a tengerben. Három felvonás lenne, úgy képzelem dimenziók zenéje, szférák harmóniája szólalna meg benne. Ki lenne képes megírni? Talán egy Stephan Micus, de feltétlenül javasolnám még neki is, hogy legyen a darabban gamelán – nem áll ugyanis semmi sem közelebb a fa hátterében folyamatosan hullámzó tengerhez zeneileg a gamelánnál.   

Mert hiszen ez a fa ebben a tengerben, ezzel a konok elszántsággal és élni akarással, lélegzőgyökerekkel és lélegzetelállító naplementével, vulkánnal és szigetekkel, mégis viruló zöld lombkoronával számomra egyet jelent Indonéziával. Fa tengerben: nekem utat mutattál az életben. Megmutattad, hogy az extázis, ahogy a kawi költők mondták sokkal pontosabban a „langö”-állapotában, hogyan oldhatom fel az énemet. Megmutattad, hogy az élni akarás miképpen lehet szép, sőt fenséges, nem csupán dacos. Fa tengerben, te megmutattad szépséged által mire képes az emberi lélek, ha feloldódik a teremtés gyönyörűségében és kíméletlen erejében. De te, fa tengerben, te vajon ismered-e saját magadat?   

Dicsérlek most és mindörökké.

Weiner Sennyey Tibor

 Now I know it for sure. It is quite obvious that I came all the way here for this very tree. Everything else remains but important, at the same time insignificant detail. The tree was calling me and I came to it. I heard its call, I did.   

There are some holy trees in my motherland. The Zsennye Tree that is a thousand years old or Rabindranath Tagore’s Tree next to the Lake Balaton, not to mention the trees of Margaret Island in Budapest. My tree in the sea is similarly stubborn and dauntless like the thousand year old oak which remained to be a tree after a flashlight hit it and broke it into two. Nevertheless, it reached out into the sky with its one remaining branch the next spring (I saw this with my bare eyes) and budded despite all pessimism and prognostication. With its desperate and ruined pathos, may it be movingly misshapen, this tree is my country: the thousand year old Hungary. Though broken and thorn it still can survive, it still blooms, it still carries countenance, and it still says yes to a new spring and a new life. This is the truth, no matter what others say.   

So here I am in front of a relatively younger but similarly ancient type of tree. Here I am after a long journey with the tree that has its roots reaching deep into the sea. Hail the stubbornness and dauntlessness that preserved it here. Of course it needed the patient labour of surface airing roots too to fight the endless waves of the sea. What sea? This is the Indian Ocean we’re talking about on the left and the Pacific Ocean on the right. It is only the bays and the fear of natural forces of the locals that named it the South Seas. Right in front of us there is Bali – the island of Gods – with the majestic volcano of Gunung Agung.   

The tree is at the height of its spectacle at sunset. Even the most pitiable creature feels their heart thump when the burning red disc of the Sun dives into the sea at the foot of the volcano. Maybe it takes a bit of infantine curiosity to watch the whole show trough the lace of branches of a tree that is standing in water. This magical and multi coloured ‘soré’ (sunset in Indonesian) is like a ray of light fallen into a prism: it is abstract and concrete at the same time. Only a really talented painter like Hollan or a very precise photographer like Nádas would be able to depict in its entire beauty. I myself dived into the ecstasy of the moment completely, or as ancient kawi poets call it: the state of ‘langö’, where the self exists no more.   

The photos I made are but mere efforts to document that I am telling you the truth about the tree that is in the sea. They are just faint reflections, unworthy replicas and cannot portray what a good painter or drawer could make out of it, albeit a musician! It is not the least farfetched that a professional musician would put together some enjoyable song, or even an opera. As I imagine it it could consist of three parts and it could invoke true music, the music of the spheres. Maybe Stefan Micus would be able to write such a thing but I would definitely suggest him not to leave out a gamelan from the orchestra – as that is the only instrument that can imitate the sound of the endlessly murmuring sea in a credible way.   

This very tree in this particular sea, with all its desperate vitality, surface bound airing roots, breathtaking sunsets, volcanoes, islands and blooming greenery equals Indonesia. Well, for me, at least, that is. Tree in the sea: you showed me the path to ecstasy, to ‘langö’, in which – just like the ancient kawi poets I can absorb entirely. You showed me the beauty and majesty of survival, not only its ruggedness. Tree in the sea, you showed me with your beauty how far humankind can go when dissolving in the fairness and ferociousness of creation. But you, tree, do you know yourself, I wonder?

I praise you now and for the end of time.   

Tibor Weiner Sennyey