Biztosan tudom. Tudom, hogy csak ezért az egyetlen egy fáért utaztam. Minden más fontos részlet ugyan, de csak „részlet”. A fa hívott, én a fa hangját hallottam.
Vannak szent fák hazámban. A zsennyei ezeréves tölgy őseim falujában, a Balaton partján Rabindranath Tagore ültette fa, Budapesten a Margit-sziget fái és még sorolhatnám. Ehhez foghatóan elszánt és makacs csak az ezeréves tölgy, ami akkor is megmaradt fának, miután belecsapott a villám és kettétört, s utolsó karját még magasba nyújtva a következő tavaszon (ott voltam, láttam) minden jóslat, minden jövendölés, minden pesszimizmus ellenére újra rügyezett, újra zöld leveleket hajtott. Kétségbeesett és összetört pátoszával, torzan és megrendítően az a fa az én hazám: az ezeréves Magyarország. Széttörve, szétszakadva is képes újra zöldbe borulni, képes tekintélyt parancsolni, képes a tavaszra és az életre igent mondani. Bárki bármit mondjon.
Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit. Micsoda makacsság, elszántság kellett hozzá. A lélegzőgyökerek türelmes leleménye és a fa szívóssága, mely szembeszáll az örök tenger végelláthatatlan hullámzásával. Tenger? Hiszen valójában balról az Indiai-óceán, jobbról a Csendes-óceán ér itt össze, csak a szigetek öblei és a helyiek őserőktől való félelmében tett elnevezései szelídíti őket tengerekké. Szemben Bali – az Istenek Szigete –, melyből messze kiemelkedik a Gunung Agung vulkánja.
A pillanat, amikor ezt a fát igazán meg lehet látni: a naplemente. Még a leghitványabb embernek is megdobban a szíve, ha látja a Nap izzó korongját a vulkán tövében a tenger hullámzásába bukni. Talán kell hozzá némi szerencse és fantázia, hogy az ember mindezt a tengerben álló fa csipkéjén keresztül nézze. Az amúgy is varázslatos színű indonéz „soré” (napnyugta), ilyenkor mintha prizmába hullott fénysugár volna. Egyszerre absztrakt és konkrét, és a fához olyan festő kéne most, mint Hollan, vagy olyan elszánt fotós, mint Nádas, mert én szemlélve a fát a tengerben átadtam magam a pillanatnak teljesen. Elmerültem az extázisban, ahogy az ősi kawi költők a „langö”-állapotában – és megszűntem énnek lenni.
Később készített képeim hevenyészet képek, éppen csak igazolják, hogy igazat mondok, hogy láttam a fát a tengerben. Többre nem valók, mert nem adják vissza, amit talán egy kiváló festőnő, vagy egy kellő fantáziával megáldott rajzoló meg tudna ragadni. Még inkább egy zeneszerző! Nem elrugaszkodott gondolat, hogy egy kellően felkészült zeneszerző zeneművet, akár operát írhatna erről az egy fáról a tengerben. Három felvonás lenne, úgy képzelem dimenziók zenéje, szférák harmóniája szólalna meg benne. Ki lenne képes megírni? Talán egy Stephan Micus, de feltétlenül javasolnám még neki is, hogy legyen a darabban gamelán – nem áll ugyanis semmi sem közelebb a fa hátterében folyamatosan hullámzó tengerhez zeneileg a gamelánnál.
Mert hiszen ez a fa ebben a tengerben, ezzel a konok elszántsággal és élni akarással, lélegzőgyökerekkel és lélegzetelállító naplementével, vulkánnal és szigetekkel, mégis viruló zöld lombkoronával számomra egyet jelent Indonéziával. Fa tengerben: nekem utat mutattál az életben. Megmutattad, hogy az extázis, ahogy a kawi költők mondták sokkal pontosabban a „langö”-állapotában, hogyan oldhatom fel az énemet. Megmutattad, hogy az élni akarás miképpen lehet szép, sőt fenséges, nem csupán dacos. Fa tengerben, te megmutattad szépséged által mire képes az emberi lélek, ha feloldódik a teremtés gyönyörűségében és kíméletlen erejében. De te, fa tengerben, te vajon ismered-e saját magadat?
Dicsérlek most és mindörökké.
Weiner Sennyey Tibor
Now I know it for sure. It is quite obvious that I came all the way here for this very tree. Everything else remains but important, at the same time insignificant detail. The tree was calling me and I came to it. I heard its call, I did.
There are some holy trees in my motherland. The Zsennye Tree that is a thousand years old or Rabindranath Tagore’s Tree next to the Lake Balaton, not to mention the trees of Margaret Island in Budapest. My tree in the sea is similarly stubborn and dauntless like the thousand year old oak which remained to be a tree after a flashlight hit it and broke it into two. Nevertheless, it reached out into the sky with its one remaining branch the next spring (I saw this with my bare eyes) and budded despite all pessimism and prognostication. With its desperate and ruined pathos, may it be movingly misshapen, this tree is my country: the thousand year old Hungary. Though broken and thorn it still can survive, it still blooms, it still carries countenance, and it still says yes to a new spring and a new life. This is the truth, no matter what others say.
So here I am in front of a relatively younger but similarly ancient type of tree. Here I am after a long journey with the tree that has its roots reaching deep into the sea. Hail the stubbornness and dauntlessness that preserved it here. Of course it needed the patient labour of surface airing roots too to fight the endless waves of the sea. What sea? This is the Indian Ocean we’re talking about on the left and the Pacific Ocean on the right. It is only the bays and the fear of natural forces of the locals that named it the South Seas. Right in front of us there is Bali – the island of Gods – with the majestic volcano of Gunung Agung.
The tree is at the height of its spectacle at sunset. Even the most pitiable creature feels their heart thump when the burning red disc of the Sun dives into the sea at the foot of the volcano. Maybe it takes a bit of infantine curiosity to watch the whole show trough the lace of branches of a tree that is standing in water. This magical and multi coloured ‘soré’ (sunset in Indonesian) is like a ray of light fallen into a prism: it is abstract and concrete at the same time. Only a really talented painter like Hollan or a very precise photographer like Nádas would be able to depict in its entire beauty. I myself dived into the ecstasy of the moment completely, or as ancient kawi poets call it: the state of ‘langö’, where the self exists no more.
The photos I made are but mere efforts to document that I am telling you the truth about the tree that is in the sea. They are just faint reflections, unworthy replicas and cannot portray what a good painter or drawer could make out of it, albeit a musician! It is not the least farfetched that a professional musician would put together some enjoyable song, or even an opera. As I imagine it it could consist of three parts and it could invoke true music, the music of the spheres. Maybe Stefan Micus would be able to write such a thing but I would definitely suggest him not to leave out a gamelan from the orchestra – as that is the only instrument that can imitate the sound of the endlessly murmuring sea in a credible way.
This very tree in this particular sea, with all its desperate vitality, surface bound airing roots, breathtaking sunsets, volcanoes, islands and blooming greenery equals Indonesia. Well, for me, at least, that is. Tree in the sea: you showed me the path to ecstasy, to ‘langö’, in which – just like the ancient kawi poets I can absorb entirely. You showed me the beauty and majesty of survival, not only its ruggedness. Tree in the sea, you showed me with your beauty how far humankind can go when dissolving in the fairness and ferociousness of creation. But you, tree, do you know yourself, I wonder?
I praise you now and for the end of time.
Tibor Weiner Sennyey
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése