...áthajóztunk a viharos tengeren Bangsal kikötőjéből, ahol a hírhedt Bangsal Cowboys bűnbanda minket is le akart húzni, át akart verni, de csak néhány pillanatig, mert kénytelenek voltak rájönni, hogy hozzájuk hasonló dörzsölt alakokkal van dolguk. Mint amikor megszorultunk, és pénzt kellett váltani, s Balázzsal bementünk egy sanuri zugváltóba, ahol részeget játszottak a srácok. Próbáltak átverni, s ahelyett, hogy belekeveredtünk volna valami még nagyobb bajba, szépen visszavettük a dollárunk és eurónk, s azt mondtuk “maybe later". Így úsztuk meg a balinéz valutamaffiát, s így úsztuk meg a Bangsal Cowboyssal való konfrontációt is.
Gili Trawanganra érkeztünk a viharos tenger után, ami igazi party-sziget, minden kapható mindenféle minőségben. Úgy is mondhatnánk: fesztiválsziget. De mindezek mellett ennek a szigetnek gyönyörű partszakaszai vannak. Az utakon nincsen más, csak néhány helyi pónifogat és sok kerékpár, nincsen tehát sem berregés, sem püffögés, csak csodálatos napfelkelték és mégszebb naplementék. Naplementék a tengerben növő fánál például. A helyiek beszélik, hogy egy költőt annyira megérintett az a tengerben növő fa, hogy egy hétig képtelen volt elmozdulni előle. Lehetséges.
A szálláson az öreg, micimackó kinézetű, pocakos tulaj, Din bácsi szeretett volna engem megtéríteni az iszlámnak, mondván, hogy ezzel a fejjel biztos, hogy arab, de minimum perzsa vagyok. A németek, a svédek, az olaszok azt nem érthetik, amit ő és én biztosan, Allah és a Korán szent üzenetét. Nem akartam kiábrándítani szegény Din bácsit, elmondtam neki, hogy nagy tisztelője vagyok a szufi költészetnek, hogy Háfiz és Omár Khayám örök kedvenceim, nemsokára megjelenik odahaza a Gül Baba könyvem, ami egy szufi szentről szól. Azt sem, hogy olvastam a Koránt is, tisztelem és becsülöm, de számomra a buddhista meditáció az, amely a leginkább működik, esetleg a jóga, s az esti ima, a reggeli füstölő, az egésznapos költészet. Din bácsi természetesen egy szót sem értett az egészből, s újra győzködött, hogy hajózzak be vele a lomboki nagymecsetbe, ott boruljunk le együtt a szőnyegre, mert látja ám ő, hogy én valójában arab, de inkább perzsa vagyok, csak kamuzom ezt a magyar dolgot, ő például még sosem hallott a magyarokról, nincsenek is, csak rejtőzködve utazom, s igazából én egy nagy arab sejk rebellis fia vagyok, de még inkább lázadó iráni költő, akit ha Allah újra láthatna a mecsetben, és ez persze az ő jóvoltából történne, akkor megszólalnának az égi trombiták, Din bácsi pedig személy szerint a mennybe kerülne. “Lehetséges..." – mondtam nagyon komolyan, s eleredt az eső, majd mélyen a szemébe nézve így folytattam – "...de mindezt senkinek sem szabad megtudnia. Teljesen inkognitóban utazom, mert üldöznek az amerikaiak és a kínaiak kémjei, sőt a saját országom rendőrsége is. Tudja, Din bácsi, magának, mert igazhitű, elmondom hát, de senkinek ne adja tovább. Mahruhból jöttem, annak a távoli ország szultánjának vagyok szökevény fia, akit megfosztottak a korrupt politikusok jogos jussától, s most álruhában kószálok déltengeri szigeteken feleségemmel és testőrömmel, remélve megtalálom új és lojális embereimet, akik majd vezetőkké lesznek, mikor visszatérhetek végre Mahruhba, legyen az ország és népe Allah kegyében, visszatérhetek majd Mahruh szultáni székébe..." – Dinbácsi elkerekedett szemekkel nézett. "Tudtam!" – mondta és megölelt, úgy, hogy alig tudtam lefejteni magamról. "Most pedig menned kell, jó Din atya, mert fáradt vagyok." – "Persze, hogyne, de esik..." – mondta csalódottan, mire ráadtam Virág pirospöttyös esőkabátját, melyben úgy nézett ki, mint egy katicás kotonba csomagolt micimackó. "Most pedig menj!" – "Allah akbar!" – kiáltotta Din, mire én válaszként: "Insallah! – és még csak annyi, kedves Din..." – "Igen, felséges úr?" – hajolt meg a kis öreg – "Ez túlzás lesz, rájönnek..." – szisszegtem rá – "Bocsánat." – röstellkedett őszintén. "Csak annnyi, hogy ezentúl a reggelihez gyümölcssalátát is kérünk. Tudod a szultánságban megszoktam..." – "Természetesen." És aztán már nem akart megtéríteni.
Gili Trawanganról visszahajóztunk Lombokra, ott pedig lementünk egészen délre Kuta halászfalujába. A hely maga torz és kicsit szomorú. Magányos szörfösök, turizmusra túlságosan is ráállt helyiek, s közben messze nincs igazából semmi. A part szép, de a víz nem túl tiszta, s valamiképpen minden furcsa és kusza. Tengelytelen. Mégis, már éppen amikor lemondtam volna teljesen a helyről, az egyik legeslegszebb élményben volt részünk. Naplementekor Virággal a parton sétáltunk és észrevettük, ahogy a helyi halászok olajlámpásokat akasztanak botjaik egyik végére, majd a másikra kosaraikat, kezükbe pedig szigonyt vesznek. Ahogy a lilás égen megjelent az Esthajnalcsillag, úgy vonultak be sorban, egymás után a tengerbe. A Nap lebukott a horizonton, s ők vöröses fénygömbökként sétáltak az Indiai-óceán ezen félreeső öblében. Rembrandt festhetett volna ilyen szépet. Külön esszében kellene ezzel a látvánnyal foglalkozni. Elképzeltem magunkat, ahogy az értelem fényét akasztjuk botunk egyik végére, s szívünk kosarát a másikra, majd a figyelem szigonyával kezünkben elindulunk a tengerbe életet gyűjteni magunkba. Nem csak szerencse, bátorság is kell hozzá.
Elmesélhetnék még elég sok kalandot mindaddig, míg visszajutottunk Bali szigetre, ahol utunk feléhez értünk, s elérkezett az egyik legmegrázóbb pillanat. Balázs elindult Indiába, mi pedig a Láva-hegy felé. Különváltak útjaink. Virággal a kawi költészetet mentünk tanulmányozni, Balázs pedig elindult a jóga ősi hazája felé. Megölelgettem, s finoman mondtam neki, hogy ne aggódjon, észre se veszi és már megint Budapesten leszünk. Reméljük, de ekkor még csak az út felénél jártunk.
Weiner Sennyey Tibor
Halfway Through Our Journey
Halfway Through Our Journey
...we sailed across the stormy sea from Bangsal where the famous gang called Bangsal Cowboys wanted to rip us off but they never managed, only to admit that we were a similarly wicked flock and they are trying in vain. Before that there were the vicious money changers in Sanur who acted as if they were drunk when we wanted to exchange some money but had to realise that we are no suckers for their lousy tricks when we took back our crispy dollars and turned our backs saying ‘maybe later’ to add emphasis. So we got away from all these criminals safe and sound, survived the boat trip and arrived in Gili Trawangan, the party island or festival island more like where anything is available and possible.
This tiny island has the most spectacular beaches and shores and there are no cars or motorbike just bicycles and horse carts, so no huffing and puffing only breathtaking sunrises and sunsets. And the tree in the sea, of course. Rumour has it among the locals that a poet was touched by the tree in the sea to such an extent he would not move away from it for a whole week. Who knows, maybe it happened like that...
Our host, a chubby middle aged man who slightly resembled Winnie the Pooh, he was called Din, by the way wanted to convert me to the Islam. He was quite convinced that with this physiognomy of mine I must be at least Persian if not an Arab. He insisted that no German, Swede, or Italian can understand the holy message of Allah, blessed be his name and the Koran like he and I sure did. Trying not to disappoint him entirely I told him how I admired Sufi poetry, that Hafiz and Omar Khayyam were my all time favourites and that I was just about to publish a book on another Sufi saint called Gül Baba back in Hungary. I kept going on about how I respect the Koran but he has to understand that for me Buddhist meditation is the holy path and perhaps yoga, night-time prayers, incense sticks in the morning and whole day poetry are my spiritual environment which he did not accept neither understand and he still wanted to take me to the biggest Mosque in Lombok the next day. He wouldn’t believe I was Hungarian, in fact he had never heard of such people and accused me of inventing the whole thing. According to him I was the rebellious son of a great Arab sheik or a riotous Iranian poet who should be taken back to the mosque immediately, possibly by him so his soul would be saved and all heavenly trumpets would be blown in respect. I didn’t want to disappoint the poor soul so I told him that maybe one of his versions were true but nobody should know about my identity as I was travelling incognito and the American and Chinese spies are all after me, not to mention the people from my own country. I told him that he deserved some confidential information as a good Muslim but he should not spread on any of this information by all means. So I confessed that I came from Mahruh and I really am the son of the sultan but I had to flee from my country as corrupt politicians deprived me of my lawful belongings and now I had to travel the South Seas undercover together with my wife and my body guard until my true and loyal people find me and take me back to the throne of Mahruh, blessed be her in the name of Allah... Good old Din was very pleased to hear this: ‘I knew it straight from the beginning’ he said and hugged me with such enthusiasm I hardly could get away from him. ‘And now, good Din, you may leave as I am quite tired, I need to rest.’ ‘Yes, but it’s raining cats and dogs.’ he replied anxiously ‘Icannot leave just now.’ So I had to lend him my wife’s polka dotted raincoat in which he looked like Whinny the Pooh disguised as Little Red Riding Hood. ‘Now you can go’ said I but then I had a sudden idea: ‘Oh there is one more thing‘ ‘Yes, master what can I do for you’ ‘Sss, they will find me’ ‘Sorry, master, I mean mister’ bowed the funny looking man ‘What is it then?’ ‘Could I have fruit salad with my breakfast from now on, you know, I got used to it in my palace’ ‘Of course, that’s done’ ‘Allah akbar’ ‘Inshallah’-and he was off giving up on saving my soul for good.
From Gili Trawangan we sailed to the South of Lombok after a week. Kuta, this tiny fishing place is somewhat sad and misshapen. There are but a few lonely surfers and far too many locals trying to make a living on tourism but there is nothing much to be seen there really. Although the costal area is beautiful the water is not too clean and everything is a bit weird and abandoned. There is no axis to be found. Still, when I almost gave up on this soulless land we had the most breathtaking experience with my wife as we were strolling along the shore at sunset. The local fishermen were lighting up their oil lamps, attaching them on one end of a stick, hanging up a basket on the other and putting this paraphernalia up on their shoulders whilst taking a spear in their right hand. As the first stars came up on the horizon of the purple sky they started marching in the sea one after the other. The Sun descending they looked like small red spheres of light in this faraway bay of the Indian Ocean. Even Rembrandt couldn’t have painted such a spectacle. It would worth writing a whole essay about it. I imagined ourselves as we are hanging up the light of wisdom on one end of a stick and the basket of our heart on the other, then with the spear of attention in our hands we emerge in the sea to gather life. It requires not only luck but courage too.
I could go on telling you about our adventures getting back to Bali...but we arrived halfway to our three month journey and we had to face one of the most staggering moments: we had to say goodbye to Balázs. He was off to India to complete his yogic studies and we continued without him to Java, towards mount Lawu to explore kawi literature. We embraced each other and assured one another that we’ll be back in Budapest in two shakes of a lamb’s ass. Hopefully, but this is just halfway through our journey.
Tibor Weiner Sennyey
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése