(A változatosság boldoggá tesz. Ezért és más miatt is helyesnek láttam Virág naplójából egy rövid részletet közölni a blogon. WST)
Lovinából Gilimanukba, onnan a tengeren át Banyuwangiba nagyon lendületesen érkeztünk. Túl korán is, hiszen még dél sem volt, amikor a poros faluvégen megtaláltuk a vasútállomást, ahol mi – a négy londó (fehér ember) voltunk a fő attrakció. A vonatunk csak este háromnegyed tízkor indult. Azt, hogy egy másik világba érkeztünk, Bali után csak onnan érzékeltük, hogy óriási hangszórókból repesztett az imám éneke, de csak nekünk borzongott bele a lelkünk, az utcán a kölykök bicajoztak tovább, a felnőttek bámészkodtak, a kecskék legeltek, a tyúkok kakasok után koslattak. Hamarosan egy Hari nevű vasutas vett gondjaiba minket, nyájasan felajánlotta az irodáját, hogy letehessük a cuccainkat, és mindenben a segítségünkre volt. Talán ezért is alakult ki benne az a téves elképzelés, hogy mi az ő monopóliuma lennénk, és mással szóba sem állhatunk. Többször is megsértődött a nap során, ilyenkor durcásan visszavonult a forgalomirányító terembe, és onnan leskelődött utánunk, féltékeny pillantásokat vetve a fiatalokra, akik szintén érdeklődve keresték társaságunkat. Lehet, hogy nem volt bonyolultabb a lelke, mint egy ovisé, mert könnyen sikerült kiengesztelni, és a fiúk (miután jól bepálinkáztak a hazaiból és söröztek a helyiből) még a kollégája mozdonyára is felszállhattak és vonatozhattak, majd mindezek után vígan énekelgettek a restiben. Műszak után, persze. Mire felszálltunk a Yogyakarta felé tartó vonatra, már nagy reményeket táplált egy jövőbeli magyarországi látogatás iránt, ahová egész családját meghívhatnánk, mert nekik nem telik utazgatásra.
A jávai vonatok egyébként tiszták, kényelmesek is, a kocsikban pedig szerencsére tilos a dohányzás. Teát, kávét, meleg ételt szolgálnak fel az utaskísérők elérhető áron, sőt az állomásokon felugráló mozgóárusoktól főtt fürjtojást, házi sütit és díszmadarakat is lehet vásárolni, ahogy azt később, a visszaúton tapasztaltuk. Az éjszaka hátán lovagoltunk egyre beljebb Jávára, ahol mindenki a saját tempójában merült alá az új állomás nyújtotta lehetőségekben. Tomi rögtön felkapaszkodott a Bromóra, mi pedig lelki magasságokba szárnyaltunk a helyi tömegközlekedéssel Borobudur felé, piaci árusok, élő csirkék és iskolás lányok között. Sajnos csalódottan léptünk be a szent helyre, miután alaposan lehúztak a belépővel, és később sem sikerült igazán átszellemülten alámerülni az unió misztika óceánjában, mert lépten-nyomon vihogó ázsiai diákokba ütköztünk, vagy angolt gyakorolni vágyókba, vagy egy egész csodálkozó kelet-jávai falu népébe, akik végül mind-mind csak egyet akartak: velünk fényképezkedni, hatalmas orrunkat megcsodálni, valamilyen nyelven beszélgetni. Nem tehettünk mást: pózoltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, sőt én még egy angol órát is rögtönöztem Borobudur tetején: a Moksánál utolért a karmám.
Virág angol órát tart Borobodur tetején
Az óriási vulkánok és csalogató csúcsok hamarosan Bazsit is megszólították: ő is útra kelt egyik éjszaka a Merapi felé vezető ösvényen, abban az órában, amikor a szerelmesek boldogan merítkeznek meg egymás illatában. Mi inkább ez utóbbi lehetőséget választottuk, miután ismét csalódottan hagytunk ott egy wayang előadást. Ezúttal a körítés megvolt, de semmi spirituális töltet nem akadt, még csak humorral sem próbálkoztak, csak egy száraz, élettelen vázat dobtak elénk, mint amikor a bábra nem tesznek pálcikát, amikkel mozgatni lehet.
Bazsi fényképe a vulkán csúcsáról
Nagyokat sétáltunk a yogyakartai szultánság közepében, a Kratonban, meg a Malioboro sugárúton, becsakkal körbekerültük az egész várost könyvek után kutatva, de mindhiába. Remélhetőleg csak átmeneti készlethiányról van szó, és nem vész feledésbe a kawi költészet, vagy Zoetmulder munkássága. Bizonyára éppen újabb kiadásokon dolgoznak, újabb tanulmányokat készülnek közölni a jávai költészetről, na meg az iszlámot megelőző kultúra fontosságáról. Reményteljesen csattogtunk vissza a szultánság szívébe, ahol cserébe olyan naplementét kaptunk, hogy a szánk is tátva maradt, lelkünk is csordultig telt vele. A madárpiacnál, egy régi hárem romjain ért utol a százféle fény és szín, égi formák miriádja: felemelt, megrázott, majd óvatosan visszahuppantott a yogyai éjszakába.
Sokáig nem időztünk itt tovább, Solo felé vettük az irányt, Joho faluba, Ágiékhoz. Ági énekel, férje, Kanto pedig dobol egy gamelán zenekarban, és dalangként szerepel wayang előadásokon. Éppen egy esküvőn léptek fel mindketten saját falujukban, és minket is meghívtak, mondván a londók szerencsét hoznak az ifjú párnak. Két napos volt a buli, a veretés még az első éjszaka megvolt, érdekes módon csak miután a családok eszmét cseréltek, és az ifjú pár áldások és szerencsekívánalmak kíséretében még külön-külön távozott. Egészen odáig ugyanis a helyiek, akik nem voltak hivatalosak a mulatságra, a kerítésen kívül iddogálták a helyi készítésű cukornádpálinkát, meg a Bintang sört, bele-bele hallgattak az ünnepi beszédekbe, de leginkább bugira járt a lábuk, hiszen végig szólt a gamelán, daloltak a gyönyörű énekesnők. Tehát a vendégsereg távoztával benyomultak a helyi figurák a sátorba, a zenekar pedig húzta tovább, biztos ez így normális, mindenesetre a zenekart azért gyorsan elbarikádozták, nehogy a legbátrabbak felkapaszkodjanak a színpadra stage-divingolni. Tibi és Bazsi hamar ráhangolódtak a mulatságra, főleg miután egy helyi arc megdobta őket is egy jó nagy flakon helyi jellegzetességnek számító cukornádnedűvel. Óriási ovációval fogadták őket a parketten, nem kis derültséget váltott ki különös gekkó-táncuk. Ez a következőképpen néz ki: kezeket vállmagasságban felemelni, csuklóból kézfejet tekergetni, újakat eközben finoman mozgatni, mintha csak a pálmaleveleket rezgetné a hajnali szellő. Fejet oldalvást fordítani, nyakat gerinctől felfelé emelgetni, közben szemet enyhén gúvasztani, pont, mint a gekkók, mindeközben lábakat térdnél kicsit berogyasztani, és toporogni. Kettőt jobbra, kettőt balra lépni, esetleg bal lábfejet jobb térd elé fellendíteni, a továbbiakban ezeket izgalmasan kombinálni. Nem is csoda, hogy minden pasi velük akarta ropni. A gekkó-tánc feltalálásának késői órájában már csak férfiak voltak jelen. Én voltam egyedül nő, úgyhogy próbáltam minél csendesebben meghúzni magamat egy sötét sarokban, mintha ott sem lennék, arról szó sem lehetett, hogy én is beálljak táncolni. A zenekar is egészen más jellegű nótákat játszott már, mentek a pajzán viccek, meg a harsány kacagások, piszkálódások. Az énekesnők a gésákhoz hasonló kontyot és sminket viseltek és egy alacsony hokedli szerűségen ültek (mindenki a sajátján, ezeket egy cuki kis táskában hordozzák magukkal, az énekes könyvekkel együtt). Egyenes háttal, éber jelenléttel szórakoztatták a nagyérdeműt hajnali háromig.
A nevezetes gekkó-tánc
Áginak és Kantonak köszönhetően meghitt közelségből, belülről láthattuk, hogy hogyan él egy vidéki jávai család. Mindenüket megosztották velünk, még az ágyukat is átengedték nekünk. Kislányuk, Anna énekelt, táncolt, nevetgélt velünk, hamar egymásra hangolódtunk. Nagyon megszerettük őket, úgyhogy, nem tehettünk mást, gyorsan be is költöztünk hozzájuk. Ági sokat mesélt a hindu kultúráról, meg az ősi jávairól is, na meg a wayangról és a kawiról. Adott néhány tippet is, merre kiránduljunk, de előtte még elvittek bennünket egy tuti báb lelőhelyre is, egy távolabbi faluba, ahol bábkészítők, hangszerkereskedők élnek többnyire.
Egy szép napon elindultunk hát, hogy megnézzünk két, legalább 500 éves hindu templomot: a Candi Ceto-t és a Candi Sukuh-t, melyek egy 1400 m magas hegy oldalában bújnak meg, úgy 8-10 km távolságra egymástól. Motorra szálltunk a hegy lábánál, úgy repültünk a csúcs felé, tea, kávé, rizs és más konyhakerti növény ültetvényei között, melyek körös-körül nőtték a hegyet, zöldre hímezték a völgyeket. Mintha húzott volna fel valami láthatatlan erő a hegytetőre, könnyűnek és szabadnak éreztem magam, közben lüktetett a smaragd panoráma, simogatott a nap aranya, és megindultak a könnyeim, mint a frissen világra jött csecsemőnek. Úgy keveredtünk a szférákkal, mint az aranybarna folyadékkristályok a jóisten fecskendőjében: kiszippantott bennünket a fortyogó mocsokból, és befecskendezett az univerzum vénájába- így érkeztünk meg a Ceto-hoz. Megmosdottunk Saraswati forrásánál, imádkoztunk egy hindu bácsival az ősi jávai királyság emlékművénél, füstölőt gyújtottunk az oltároknál. Erre a helyre megtisztulni jártak az emberek: betegségtől, rontástól, ártó gondolatoktól. Ezzel az áldással haladtunk tovább az erdőn át a másik candi felé. A levegő sűrű arrafelé, ám az erdő kevésbé, a napfény sárga labdaként pattoghatott mellettünk, az istenek pedig kíváncsian kísértek bennünket, a három vándort, akik hol énekelve, hol értekezve, hol pedig hahotázva baktattunk az ösvényen, míg rá nem leltünk a következő Candi-ra. Sukuh egészen elvarázsolt, annyira sokféle, és sok mindenre emlékeztetett, hogy csak nagyon lassan haladtunk át rajta, és nehezen léptünk ki belőle.
Sukuh
Jó széllel érkeztünk vissza Joho faluba, ahol a helyi falutanács küldöttei illően utunkra bocsátottak: megköszönték, hogy benéztünk és áldásukat adták további utunkra. Ettől aztán teljesen készek voltunk, mélységesen meghatódtunk, pedig számukra ez egészen természetes: nem hiányzik belőlük az alázat és a tisztelet, odafigyelnek egymásra, segítik a másikat. Amikor az egyik nap kidőlt egy fa a trópusi vihar során a szomszéd kertjében, még azon frissiben, zuhogó esőben összecsődültek a falubeli férfiak, hogy elhúzzák az útról, egy másik valaki pedig intézkedett, hogy a leszakadt villanyvezetékeknek nézzen utána a helyi villamossági művek. Amikor megfáztam, és már 10 napja csúnyán köhögtem, házigazdánk egyik húga azonnal kigyógyított nyavalyámból egy pénzérme és némi gyógynövényből készült olaj segítségével (az olajjal bekente, majd az érmével végig kaparta a hátam és mellkasom a meridiánok mentén).
Innen is tovább kellett azonban állnunk, hívott a tenger, útra keltünk hát ismét Bali felé, át Lombok szigetén: Gili Trawangan-ra. Vonattal, busszal, eltérített busszal, bemoval, taxival, hajóval és komppal összesen kb. 1000km-t tettünk meg 2 nap alatt. Hamar kiderült, party szigetről van szó, ami nem merül ki csupán annyiban, hogy sok a szórakozóhely és a fiatal turista, mert egyszerűen nem lehet nem meghallani, hogy lépten-nyomon természetes hangulatjavító-szereket kínálnak az utcán sütkérező helyi surbankók. Így sodródtunk vissza az isteni véráramból az ördögi körbe, de legalábbis a világi örömök élvezetébe rumkólázni, napfelkeltézni és lementézni, táncolni, na meg írni végre.
Balogi Virág
Kapcsolódó anyag:
A szerző levele olvasóihoz
(Diversity is a pleasure. This, among many others was my motto when I decided to publish Virag’s notes on this blog. WST)
We sweeped in to Banyuwangi through Lovina and then Gilimanuk. We might as well say that it was an early arrival at around noon on the dustier end of the village, where we became the main attraction immediately and it turned out soon that our train didn’t leave till 9.45 P.M. It was quite obvious that we arrived in a different world as the imam’s call for prayer blasted from the loudspeakers in the street. Although it gave us goose bumps the locals’ life went on, the kids kept on riding their bikes, adults were letting their hair down next to the road, goats were lazily chewing on some grass, chickens were chasing roosters. A railway worker called Hari soon took us to his care, offering his office as a locker for our baggage, and guiding us to the nearest cheap restaurant. He was ever so grateful that he could help us that we couldn’t get rid off him, and he certainly didn’t appreciate that we chatted to other folks too. He retreated to his office and spied on us, looking jealously at the young people who tried to befriend us in the waiting lounge. Luckily he wasn’t too complicated so he easily reconciled himself to the situation and the guys even managed to get a ride on one of his colleague’s engine (in the mean time they finished off a bottle of Hungarian shot and had a few of the local bear too) and finally all sang happily in the station’s canteen. Strictly after their shift ended, of course. By the time we got on the train to Yogyakarta Hari had high hopes of a Hungarian trip where we would invite his whole family as they cannot afford such expenses. Bless him.
Javanese trains are quite clean and relatively comfy, and the best bit is that smoking is forbidden in the cars. Tea, coffee, and simple warm food are served by the hostesses round the clock, it is rather affordable too. If this would not be enough there are also moving vendors, who jump on the trains at the stations and offer a variety of snacks like home made crisps or boiled quail eggs, one even tried selling singing-birds, alive of course, as we experienced it on our way back. We crept into Java in the darkest of the night. Tomi got off sooner then us to climb Mount Bromo whilst we chose an other spiritual pilgrimage and set off to Borobudur next day early in the morning. We took one of the local buses to get there which was quite an experience as more and more old ladies got on the bus with their baskets on their heads or poultry in huge cages, not to mention the colourful groups of kids wearing different school uniforms and the controllers were chanting the names of the bus stops and schools in the meantime so there was quite a cacophony in the end. Unfortunately our high spirits soon disappeared as we were ripped off at the entrance of the ancient Buddhist, and the gloominess stayed with us for some time as we were constantly being chased by giggling Asian schoolgirls, or eager students who wanted to practice their English with us, and to top it all there was even a whole East Javanese village following us and they all wanted the same: to speak with us, admire our huge noses and take our pictures. Finally we gave in and posed for them, chatted with them joyfully in whatever language it was and I even found myself improvising an English lesson on top of Borobudur. Well, maybe it really is my karma if it found me at the Moksha itself.
The huge volcanoes that surrounded us soon challenged Bazsi too so one night at the time when lovers dive into each others arms he set off to reach the peak of the biggest working volcano in Java: the Merapi. We voted on the former option with Tibi as we left another wayang performance in good time. This one had the whole setting: a spacious hall, a proper gamelan orchestra with singers but unfortunately they lacked spirit completely. It was like a wayang puppet without sticks that could move them, lifeless and blunt.
We took endless walks in the middle of the Yogya Sultanate in the Kraton and on Malioboro Boulevard of course then we rode around the city by becak searching for books but all in vain sadly. Hopefully this is just a temporary lack of scholarly books and the unique works of Zoetmulder or the value of kawi poetry will not fall into oblivion. Most probably the newest publications are already being printed just as the essays are being written on the importance of the pre-Islamic Javanese culture. So we headed back to the city with high hopes where we saw the most breathtaking sunsets ever near the bird market, on the ruins of an old harem. Words cannot describe the orgy of colours that fell on us, shook us, and finally dropped us back in the Yogya night.
Soon we moved on towards our next destination to visit our friend, Agi in the small village of Joho, near Solo. She is singing and her husband is playing the drums in a gamelan orchestra but he is also the dalang in wayang performances. They performed at a wedding in their village to which we were invited too, as it is held that the londos (white people) bring good luck to the young couple. The whole sermon lasted two days, but the peak of it occurred on the very first evening after the families exchanged good wishes and presents and the young couple accompanied by blessings and co. left the scene still separately, mind you. Until that very time the village folks who were not invited, were sipping on their drinks peacefully behind the wedding tent. As they were boozing on the locally brewed sugarcane spirit and famous Bintang beer they were eavesdropping on the speeches and enjoying the gamelan and the lovely voice of the singer ladies. As soon as the guests took their leave, in they marched vehemently and started dancing straight away to our biggest surprise. The band kept on playing though, so we understood it was the normal routine, despite the fact that some security staff barricaded the orchestra with chairs so as the bravest ones would not try stage diving perhaps. Tibi and Bazsi soon got the vibes of the intruders especially after a local guy gave them a taste of the local rum-like liquor. All hell broke loose as they got up to join in on the dance. All the men were laughing at them, praising them and encouraging them at the same time as they started their gecko dance. There now, dear reader, you might not be familiar with this exotic dance, so for your information this is how it goes: you lift your arms to shoulder height and start turning your hands around while you pay attention to the delicate movements of the fingers, just as if they were palm leaves blowing in the wind. The heads are turned sideways and moved up slightly; in the meantime the eyes must pop out a liitle just like geckos’ eyes. Knees must be wobbly, and you can start stamping your feet, two to the left, two to the right, or optionally lifting one leg toward the other knee, and of course the variations of all these at a moderate but spectacular level. No wonder everybody wanted to dance with the pair of them. At this late hour of inventing the gecko dance there were only men present. I was the only female apart from the two singers on the stage so I tried to retreat silently in one of the dark corners as if I wasn’t even there. Dancing was not an option in my case obviously. The band was playing a different kind of music by now, there were dirty jokes and a lot of picking on each other accompanied by loud laughter. The singer ladies were beautifully clothed in local batiks, their hair was put up in a Japanese style bun and their makeup was also similar to the geishas’. They were seated on their own tiny chairs which they carry everywhere in cute little textile bags together with their singing books. They were entertaining the crowd with a clear presence and an admiringly straight back until 3 AM.
Thanks to Agi and Kanto we had a chance to experience the authentic life of a rural Javanese family from first hand. They shared everything with us, even offered their own bedroom for us. Their little daughter Anna was singing and dancing to us and giggling with us happily, so we all got on the same wavelength. We fell in love with them and couldn’t help moving in with them for a short while. Agi told us a lot about Hindu culture and the ancient Javanese one too, not to mention the wayang and kawi poetry. She also put us in the picture about the best destinations for short trips and they even took us to a village where mostly puppet and musical instrument makers lived so we could select from really delicate and valuable wayang puppets.
One day we set off to visit two Hindu temples (Candi Ceto and Candi Sukuh) that were build at least five hundred years ago not too far from each other on a 1400m high mountain. We hired motorbikes at the foot of the mountain and started our quest upwards. We flew through rich fields of tea, coffee, rice and the like, that grew everywhere painting the landscape of valleys and hills to an emerald shade. There was something in the air that was pulling me upwards, I felt so free and light as a feather all of a sudden. In the meantime the panorama started to pulsate in all shades of green, and the shimmering sunshine was caressing my back, I couldn’t held back my tears, I was weeping like a newborn baby. We were the golden brown liquid crystals in God’s syringe: he sucked us in from the dirt beneath and injected us into the circulation of the universe – this is how we arrived at Candi Ceto. We washed in Saraswati’s spring, prayed with a Hindu guy who showed us the memorial of the ancient Javanese Kingdom and burnt incense at the altars. Those who wished to get rid off illnesses or curses came to this place seeking catharsis. With all the blessings of the sacred place we set out towards our next destination through the forest. The air up there is thick and cool but the forest is not quite so, which is rather pleasant as the sun can get in and follow the passers by like a soft ball. We knew we were not alone- the curious gods were following our steps as we were trodding the path singing, discussing serious philosophical matters or laughing our heads off until we reached the next Candi. Sukuh mesmerised us completely with its diversity, complexity and genuine atmosphere. It reminded us of too many things and it took us ages to get through it, but the most difficult was to leave it behind.
Our return to Joho village was smoother than ever. The elders of the village council were already waiting for us to thank us for our visit and give their blessings for the rest of our journey. Again we got very emotional from such care and politeness; it was too touching to bare dry eyed. Nevertheless for them nothing could be more natural: they always treat each other with respect and they don’t lack dignity either. One day for example there was a heavy tropical storm that contorted a tree in the neighbour’s garden. It didn’t take five minutes for the men of the neighbourhood to gather and help the master pull it from the road albeit it was still pouring. Then another one called the electricity works to arrange the service, as several wires were torn in the gale. Even I was saved by a local: Kanto’s sister – I had this really bad cough for a week or so when she took me to her care and with the help of a coin and some oil made of herbs she cured me in no time. She applied the ointment on my back and breast gently and scratched me through with the coin (not so gently) following the main meridians.
We had to move on though, leaving Eden behind as the sea was calling us. We left towards Bali, crossed it, then hopped the island of Lombok to arrive in Gili Trawangan. Our 1000 km journey lasted two days. We took the train, then a ferry, a bus, then hijacked a bus to get another ferry, then cought a bemo to get on a boat to get here. It soon turned out that we arrived in a party island where there are not only loads of young hippies and clubs but also a constant offer of natural mood altering substances on behalf of the cheeky local spliffheads. So this how we left the celestial circulation and got back to the profane reality of earthly enjoyments such as sipping cocktails, feasting our eyes on lovely sunrises and sunsets, dancing and last but not least writing.
Virág Balogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése