Egyszer eljutni Indonéziába szerencsés véletlen, kétszer: sorsszerű. Nem lehet ez az út sem véletlen, sem csupán általam választott. Az égiek kezébe helyeztük magunkat, mert meg kellett értenünk: vendégek vagyunk az életben, más szóval nomádok. Méghozzá Hakim Bey – az amerikai filozófus – szavajárásával élve: neonomádok. Neonomádnak lenni pedig annyi, hogy az ember megérti: birtokolni ezen a bolygón is csak annyit érdemes és szabad, amennyit te magad is elbírsz, vagy amire feltétlenül szükséged van. Az emberek álmokat akarnak olvasni, mert álmodni is restek, mi pedig nagy álmodók vagyunk, mégsem gondoljuk, hogy mások álmait kéne álmodnunk. Élünk – és saját életünket éljük. Aki velünk tart ezekben a történetekben, mint olvasó – legyen az innentől útitárs és jó barát. Mást nem kívánhatok. Fogadd hát - bárhol is élsz ezen a bolygón – hetente küldött leveleimet így, s ne vess meg nagyon, ha én magam gyarló, kíváncsi és érzékeny vagyok.
A budapesti reptéren megismerkedtünk egy krisnás fiúval, aki azt mondta, hogy valamelyik központban már biztosan találkozott velem, csak azt nem tudja, melyikben. Elmosolyodtam, s a mellkasomra tettem a kezem, úgy kérdeztem: itt? Felnevetett. A középpont bennünk van. A középpontot csak szabad ember őrizheti meg. Virág – a feleségem – imádkozott, akárcsak Balázska – legjobb barátom –, aki utána kellő iróniával azért megnézte még, hogy áll a tőzsde. Régi gonzós újságíró hozzáállásom ébredezett, humorral és kíváncsisággal fűszerezve. De mi lehetne nagyobb tudatmódosítás, mint a télből elmenni a nyárba? Mi lenne ütősebb, mint lelépni a bomló, anyagias, szomorú, egoista Nyugatról a sokszínű, mosolygós, kollektivizmusban pörgő Keletre? A mély Európát hátrahagyni a magas Ázsiáért? Persze, a dualizmus mindig illúzió: Ázsia és Európa egy bolygón utaznak a mérhetetlen világűrben, valójában már közös feladatokkal. Ó, csak gőg ne lenne a földön! Csak ne tudnák annyira az országok vezetői! Elbizonytalanodhatnának néha, és leülhetnének meditálni. Vagy csak egy pohár borral a kezükben, s pár jó költővel elbeszélgetve derűsen csodálhatnák a napot. Másnap jobb döntéseket hoznának. Persze, a mai költők sem a derűt, sem a bort nem kedvelik igazán. Édesebb az érvényesülés és a hírnév, mint a szabadság és a spirituális út. Milyen érdekes, hogy aki az Úton van, annak minden más jön és megadatik, anélkül, hogy annak izzadságszaga lenne. Költők, fiatal költők, halkan suttogom, de világosan: legyetek szabadok! Ti vagytok az emberiség álmodói – álmaitok mutatják meg félelmeinket és vágyainkat, álmaitok emelnek magasabbra, és egyetlen megvalósított álmotok is tízezreket tesznek szabaddá – vér és vezényszavak nélkül.
Repülünk a mesés Kelet felé – balról szerelmem, jobbról barátom – mint egy karaván a Selyemúton, mint egy nomád törzs a sivatagokon túlra, a Himaláján túlra, tengereken túlra. Mindezt miért? Csak napfényért és csak tengerért? Csak tudásért és csak kíváncsiságból? Csak kalandvágyból és csak merő fatalizmusból? Talán mind igaz külön-külön és együtt is. Talán csak azért, hogy ezekből valamit haza csempészhessünk édes hazánkba, a drága, jó, szegény, szomorú Magyarországra is.
Azt olvasom a Bhagavad Gitában, hogy „Bizony többet ér a tudás / puszta jógagyakorlásnál, a szemlélődő elmélyedés / többet ér a tudásnál is, ám a tettek gyümölcséről / lemondó önmegtagadás jobb, mint az elmélyedés / mert az ily lemondást mindjárt a belső béke jutalmazza.” Soha nem nyílik ki könyv ott véletlenül, ahol azt hinnénk, hogy egészen véletlenül csaptuk fel! A harmadik éjszakát kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerült végigaludni. Lassan, de biztosan átállunk. Megpróbálok nem inni túl sok alkoholt, viszonylag keveset dohányozni, bár a repülőn sikerült rendesen lerészegedni. Viszont nem izgultam cseppet sem legalább, bár néha olybá tűnt, hogy valaki ül a gép szárnyán. Na jó, nem is! A tisztaság a legjobb mámor. A megtisztuláshoz az elengedés jógája vezet. Most. Itt tartok én most a nagy utazás elején, az első Bali-szigeti hosszúhétvége után, Sanurban, miközben a trópusi eső zöld levelek billentyűin halkan, érzékenyen pentaton muzsikát zongorázik.
Beszélik, hogy valamikor a XII. század környékén élt egy öregember, akinek Dukuh Jumpungan volt a neve, s Kila hegyéről származott, amely Balin Kungklunghoz tartozik. Ennek az öregnek volt egy mágikus hajója, vagy legalábbis egy olyan csónakja, amely varázserővel bírt. Méghozzá konkrétan azzal, hogy aminek nekiment volna, az rögtön óceánná változott, s így gond nélkül hajózhatott a legveszélyesebb vizeken is. Egy nap az öreg Dukuh Padangbai kikötőjében azt hallotta, hogy a tengeren van valahol egy szent, de veszedelmes zátonyokkal körülbástyázott hegy: a Tohlangkir, ahol az örökélet forrását lehet megtalálni. Kihajózott, mert tudta, hogy öreg már, nincs vesztenivalója, s mert bízott hajója mágikus erejében. Ahogy egyre közeledett a szent tengeri hegyhez, a Tohlangkirhez egyszerre az óceáni sárkánykígyók: a nagák mind köréje gyűltek, s erős örvényeket kavartak. Dukuh – a sokat tapasztalt hajós – meg sem próbált küzdeni a nála erősebb túlvilági lényekkel, hanem kihúzta evezőit a vízből és meditálni kezdett, életre keltve ezáltal hajója mágikus erejét. Ám a szent hegynek és a nagáknak – úgy tűnt akkor legalábbis – nagyobb ereje van, s felborították Dukuh Jumpungan hajóját. Ahová a csónak esett: az lett Lembongan szigete, ahová az evezők: az pedig a kis Ceningan, ahová a vékony függőhídon lehet átmenni. Hogy mi lett Dukuhval? Se őt, se a szent Tohlangkir hegyet nem látta azóta senki. Eddig.
Sanurból másfél óra alatt hajóztunk át a háborgó déltengeren, háttérben a kék fellegekbe csavart Gunung Anunggal Lembongan szigetére. Időközben mérnök barátunk, Tamás is becsatlakozott. Bár lehet, hogy a kockafejet eszünkbe jutattó mérnök szó helyett Tamás esetében pontosabb lenne a spirituális kém és kalandor búvár, még ha mindez persze költői túlzás is. Három nap alatt bejártuk mind a két szigetet, és alámerültünk a korallzátonyoknál. Elértünk a Gomba-öbölbe, ahol egyszerre sikongtunk mind a négyen a gyönyörűségtől, és úgy ugráltunk, mint a gyerekek. Sárkányt eregettünk, napoztunk, búvárkodtunk, játszottunk éppen, mint tíz évesen és körülbelül annyi sérülést sikerült is összeszednünk. Végre! Napfény! Tenger! Orvosság mindez, még akkor is, ha a térdünk és a karjaink térképpé váltak a sok horzsolástól. Íme, kezemen követhetem az utat a Tholangkirhez. Bicajt szereztünk, s persze pont az enyém lett defektes, így Virággal sétáltunk keresztbe a sziget mélyén, ahol éppen egy különös ünnep zajlott az egyik templomban. A balinéz hindu templomok számunkra leginkább a kertekre hasonlítanak. Különös kapuik, sajátos oltáraik és jelképes trónjaik mágikus teret varázsolnak a bráhminok köré, akik torokhangon kántálják imáikat, vagy táncosaik, s külső szemlélő számára érthetetlen szertatásaik köré. Az egyik különös szertartás ezen a szigeten talán pont arra a szörnyű időre megy vissza, amikor a második világháború alatt amerikai és japán katonák harcoltak itt. A szigetlakók elbújtak a barlangokba, majd éjszakánként – mint a kígyók – leereszkedtek és elvágták a torkát azoknak, akik elfoglalták otthonuk. Mindegy ki volt, mindegy kit találtak. Ezt a szertartást le se merem írni, annyira hajmeresztő. Békés mindennapjaik, sajátos szertartásaik, kedvességük és mosolyuk mögött mágikus erők és babonás félelmek árnyai húzódnak. Többüknél láttam, hogy szürkehályoggal küzdenek, de tenni ellene nem tudnak. A turistás kikötő részt hamar elhagytuk, s bejártuk a kis kalyibás szegénynegyedet is, ahol tengerifű-termesztés az egyetlen jövedelem. Na és, hogy kislányaikat kagylókkal és csigákkal kiküldik a szülők napközben és este az út szélére, hátha arra jönnek a gazdag turisták és vesznek valamit. A gyerekek énekelnek, s néhány angol mondatot már kántálnak, mint például, hogy „Please buy something Mister and Miss, because my family is poor, and I need money to go school.” Közben a Gombaöböl feletti partot már felparcellázták luxusvilláknak, néhány már meg is épült, de az egész valami különös és elhagyatott ingatlanpanamának tűnik. Ha mégsem: az még nagyobb kontrasztot hoz majd a szép sziget életébe, mint ez a pár utazó, akik legalább valamennyi pénzt a helyiek éttermeiben hagynak. Közben persze a lembonganiaknak is meg van a maga keresztje. Akárcsak a Mahabharátában a dicső Pandava ifjak, ők is imádják a szerencsejátékot. Úton, útfélen ketrecekben gyönyörű kakasok vannak, és naplemente előtt hatalmas viadalokat tartanak. Egy kis bíbor tokból pengék kerülnek elő, amit a kakasok sarkára kötnek rózsaszín zsineggel, aztán elindul a haddelhad. Fröccsen a vér, a gyengébb a földön döglötten marad. A kakasviadal után rulettszerű golyós játékot játszanak. Nő még csak közelébe se megy a kis sikátor mélyén búvó bűnbarlangnak, sőt valószínűleg utálják is, hiszen hallottam, hogy volt, aki egész tengerparti bungalósort veszített el itt. Ott álltunk Tamással és Balázzsal – egyetlen európaiként, miközben mindenki üvöltözött és fogadott – majd leraktak egy vörös-fekete és egy fehér kakast egymással szembe. Felcsatolták a pengéket. A fekete-piros kakast Dukuhnak hívta gazdája. Ezt meghallottam a nagy kiabálásba. A pénzeket összegyűrték és úgy dobálták a térfelekre, főleg kisebb címleteket, de voltak azért nagyobbak is. Utolsó kézhez kapott honoráriumomat éreztem a zsebemben, ahogy ég. Jó lenne adni valamit a kislányoknak, amíg szüleik eljátsszák a pénzt, meg aztán valamiből tovább is kell utazni – gondoltam, és összegyűrtem a nagy címleteket, majd feltettem Dukuh Jumpunganra, aki elindult megkeresni a Tohlangkir nevű szent hegyet, hogy ott megtalálja az örök élet forrását.
Arriving and soul-searching in Lembongan
It might be just good fortune to be able to visit Indonesia once in a lifetime but to go back there cannot be other then fate driven. So shall we say that this journey is neither of these two as we have placed our souls in the divine hands of the gods? We had to accept that we are only visitors in life, that we are nomads, or as Hakim Bey the American philosopher would say: neo-nomads. The first thing neo-nomads should appreciate is that one should only possess as much as one can bear or essentially needs. Most people would like to read about other people’s dreams because they are too lazy to dream themselves but for us it is not enough to dream instead of others, such big dreamers we are. We are alive and we live our own lives. You, readers, who are willing to join us in our adventurous journey, shall be our friend, and therefore good company. So please take these letters I shall send you week after week, wherever you may read them, and do not judge me for being too feeble, sentient or inquisitive.
It all started at the airport in Budapest of course, where we met a Krishna believer who could have sworn that we had met before in one of their centres. He laughed out loud when I gently placed my hand on my chest and asked: here, maybe? We shall find the centre within ourselves, and it can only be maintained if you are unbound. While Virág, my wife was praying for a safe trip, Balázs, my best friend checked on the latest stock exchange movements. In the meantime I slowly started to transform into my good old Gonzo-journalist self, spiced up with a great deal of humour and curiosity. What could be a better drug then going away to a sunny tropical island from the freezing winter? What on earth could be more exhilarating then leaving the rotting, materialistic, sad and egoistic West behind for the colourful, smiley and vividly collectivistic East? So we are leaving behind the shallowness of Europe for the profoundness of Asia. Dualism of course is always just an illusion as Asia and Europe already have common tasks, not to mention that they are both travelling on the same old planet in an endless universe. Oh, hubris, if only you would not exist upon this Earth! If only leaders of countries would not get accustomed to you! They should at least hesitate sometimes and sit down for a good meditation. Ok, at least for a nice glass of wine, surrounded by a couple of good poets, chatting away idly, admiring the setting sun. Maybe that way they could make better decisions the next day. Of course we have to admit that most contemporary poets do not enjoy idleness, nor good wine. Making one’s way in life and kudos is sweeter then freedom and the spiritual path. It really is remarkable that once somebody is on that path, all things will come to them without making any effort whatsoever. So poets, young poets, hear me as I whisper: set yourselves free! You are the dreamers of mankind – your dreams are about our fears and desires, your dreams elevate us higher and higher and only one of your dreams turned into reality liberate tens of thousands – without orders or any blood shed.
So we are flying towards the mysterious East – to my left there is my love, and to my right my best friend. We are a tiny caravan on the silk road, a nomadic tribe heading towards the deserts, to cross the Himalayas, over the Seas. Why on earth for? Is it for the sunshine and the Ocean? For knowledge and curiosity? For sheer adventure and fatality? Maybe all these are part of it, but maybe in order to smuggle some things back to our sweet country, the good old, sad and poor Hungary as well.
I read the Bhagavad Gíta: „It is true that knowledge is worthier / then the sheer practice of yoga, but contemplation / is even better then knowledge, however the best is still releasing the fruits of our deeds / as such release will bring fort inner peace as a well deserved prise.”Maybe it is no coincidence when you read something like this when you open a book at random. By the third night we are more or less getting over our jetlag and getting accustomed to the local time zone. I try not to drink too much alcohol and cut back on cigarettes too, though I did manage to get more then tipsy on the aeroplane, I admit. At least I was not scared stiff as I usually am from flights, and I sometimes recognised a curious shadow sitting on the wings of the plane every now and then. Ok, this last one is not quite true, I confess. Sobriety is the best intoxication. The only clear path is paved with the yoga of letting things go. This is happening now. This is where I am standing now, at the first long weekend of our journey in Sanur. In the background the rain is playing a tender gamelan on the tropical green leaves.
Rumour has it that sometime in the 12th century there lived an old man called Dukuh Jumpungan. He was born on mount Kila, near Kungklung, Bali, and he had a magic boat, that turned everything into ocean that it hit so he could travel very far away with it without the slightest problem on the most dangerous seas. One day in the harbour of Padangbai he heard about a sacred mountain called Tohlangkir, that was on the nastiest seas, surrounded by evil reefs, but they said one could find the fountain of eternal life there. So he set to sail straight away as he knew he had nothing to loose, he had his magic boat after all. As he was getting near the sacred mountain, Nagas, the evil snakes of the ocean drifted around him, shaking his boat. Dukuh – who was an experienced sailor did not even try to fight the vicious creatures, he knew they were a lot stronger, than him but he took out his oars and started to meditate to wake up the magical powers of his boat. Unfortunately the sacred mountain and the Nagas were more powerful than him, so his boat was rolled over. Where his boat landed is known as the island of Lembongan now and the oars fell to a place that is the tiny island of Ceningan and the two are connected by a bridge. Nobody knows what happened to Dukuh though, as there hasn’t been any sight of the sacred Tohlangkir ever since either.
We sailed one and a half hours from Sanur to Lembongan on the stormy South Sea, in the background we could hardly make out the Gunung Agung, it was wrapped up in clouds. In the meantime our engineer friend, Tamás joined us too. By the way, he’s no such thing as the conventional engineer, alas, he’s more like a spiritual spy and an adventurous scuba diver, even if it sounds a bit too poetic for you to believe. In the forthcoming three days we had some extraordinary trips on the two little islands and we also discovered the underwater life near some wonderful coral reefs. We found Mushroom Bay where we were jumping and having fun just like children. Then came kiting and sunbathing, snorkelling, scuba diving and some more fun and at the end of the day we were full of bruises and scars. Sunshine, here you are at last! Sea! It really is the best medicine and I don’t mean it only for our wounds on our limbs. At least I can follow the way to Tholangkir on my arms and legs that look like a map from the bruises. We hired bicycles to discover the place in depth which was the greatest fun until I got a flat tyre. We had to walk back all the way with Virág and somehow we ran into a most peculiar ceremony in one of their temples. These Balinese temples remind us of gardens. The spectacular gates, unusual altars and unique thrones create a magic atmosphere around Brahmins, who chant their prayers in a guttural voice or around their dancers and strange ceremonies that are almost impossible to understand for an outsider. One of their most extraordinary rituals goes back to the time of the 2nd World War when Japanese and Chinese soldiers were fighting in the area. The inhabitants of the island hid in the caves and in the darkest of the night they sneaked out like snakes and cut the throats of the invaders. They didn’t care who they were, they slaughtered whoever it was. This ritual is so spooky I daren’t even write about it. There is a very strong superstition in their everyday routine, and no matter how peaceful and kind they are there is always some kind of a shadow of some magical fear behind their deeds. I saw that many of them suffer from cataract, which seems to be an incurable disease for them. We left the touristic harbour behind as quickly as we could and reached the poorer neighbourhood with its thatched roof bungalows where people make a living from seaweed farming. A lot of children are sent off to the shore to sell shells and pebbles to the rich tourists who happen to pass by. Whenever somebody turns up they start singing in English: „Please buy something Mister and Miss, because my family is poor, and I need money to go to school.” – In the meantime we could see that the land just above Mushroom Beach had been subdivided in order to build luxury villas. Some of them actually have already been built but the whole issue seems to be some kind of a nasty property business. Whatever the truth may be, at the end of the day it will bring an even bigger contrast to the life of this marvellous island then the few travellers, who at least leave some cash in the local’s restaurants and homestays. But Lembonganians have their own problems too: just like the mighty Pandava brothers in Mahabharata they are mad about gambling. They are very proud of their fighting cocks, which are kept in every household in large cages and before sunset there is indeed a cockfight every single day. Different blades are taken out from a delicate purple velvet sachet to be attached on the legs of the animals and the show begins. There’s blood splashing all around and the weaker lies dead on the floor. After the fight there are other games to be played and more money is exchanged between hands. Of course women are expelled from such places but they wouldn’t go even if they were allowed, they hate the whole thing to their guts as some men lost whole businesses on such occasions. So there we were: Balázs, Tamás and I – three Europeans among the locals who were screaming and shouting and betting and the two cocks were placed in the circle. The blades were attached on the black and red one and the white one. The former was called Dukuh, or so I heard its master shouting its name, encouraging it. Smaller banknotes were creased and thrown into the appropriate side. I could feel my last salary burning my pocket. Well maybe it would be a nice thing to buy something from those children if their fathers are gambling the family budget and after all, we need some money to continue our journey I thought as I creased the banknotes to bet on Dukuh Jumpungan, who set off to find the sacred Tohlangkir to find the fountain of eternal life.
Tibor Weiner Sennyey
Indonéziában van a legtöbb boldog ember, legalábbis ezt mondják magukról. Tudtad? :-)
VálaszTörlés