Tükrök
Vajon mit hinne el inkább az Olvasó? Azt, hogy Lembonganon feltettem az utolsó honoráriumomat egy kakasviadalra, vagy azt, hogy csak útitársaimtól és a helyiektől hallottam az egészről, s minden, amit írtam, csak a fantázia szüleménye. Mi a hihetőbb? Az, hogy egy csóró magyar költő feleségével és barátjával lelép csavarogni a trópusokra, vagy az, hogy egy fiatal férfit, aki más kultúrában, más vallásban, más kontinensen lett azzá aki – valóban megérinti az itteni világ.
Egy francia író nem oly régen arról közölt regényt, hogy Rimbaud Jáván milyen kalandokat élt át. Rimbaud természetesen sosem járt Jáván, de benne volt a pakliban. Vajon a fikció nem része-e a valóságnak? És ha már itt tartunk, akkor én most valóban itt vagyok-e, és küzdök a megfázással éppen egy trópusi kertben, valahol Észak Balin, vagy otthon vagyok Budapesten a Hajós utcában? Persze az is lehet, hogy négy évvel korábban vagyok itt, vagy éppen négy évvel később – teljesen másutt. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszerre legyünk minden időben és helyen, ám tudatunk csak a jelent próbálja megragadni, és éppen a jelen megragadása a legeslegnehezebb. Az itt és most hatalma. Mindig haladunk valahonnan-valahová, a dolgokat pedig csak valamihez képest tudjuk megfogalmazni, így az ittet és a mostot csak az ottból és a máskorból mutathatjuk meg történeteinkben. Hasonlítani csak azzal a feltétellel lehet, ha tudjuk minden csak viszonyítás kérdése. Még a legjobb leírás is torzít a tiszta tudattal megélt pillanat valóságához képest.
Amikor barátomat, e blog szerkesztőjét, Boldog Zolit felhívtam, hogy viharos tengeren aprócska szigetek között hajózok, s ezért néhány nap csúszásba kerültem a levelekkel, ő mondta, hogy most olvasott egy dán kutatók által végzett felmérést, amely szerint a legboldogabb nép a Földön az indonéz és a legszomorúbb a magyar. Nem tudom mennyire empirikus a vizsgálat, mennyire hihető, de néha elbizonytalanodok, hogy van-e benne valami. Az indonézek közösségben gondolkoznak, nagyon segítik egymást, tényleg tudnak a másik örömének örülni, és könnyedén kinevetik saját gyengeségeiket, botlásaikat. Ha például egy indonéz elejt valamit, megbotlik, nem bosszankodik sokat. Persze ezt is embere válogatja, biztos itt is vannak mindenfélék, a hatalmas különbség nagyváros és vidék között, csak én éppen ezt láttam. Azért szeretném azt hinni, hogy nem a magyar a legszomorúbb. Ha itt inkább boldogok az emberek, akkor oda is juttatni kell ebből a boldogságból, vagy legalább elárulni a boldogság titkát apró történetekben. De mi a szomorúság és mi a boldogság? Megint csak két szélsőség, két véglet, két pólus, eltérés a középponttól. Indonéz vagy magyar – a lényeget tekintve teljesen mindegy. A lényeg pedig az alapvető emberi.
Hátrahagyva a kakasviadalt – amin vagy ott voltam, vagy nem, ahol vagy vesztettem, vagy nyertem – visszahajóztunk Bali szigetére, Sanurba. A tengeren Balázzsal a hajó tetején ültünk, jobbról a Gunung Agung vulkán köré gyűltek gomolygó fellegek, köröttünk pedig oly simán hullámzott a víz, mint ahogy az a régi perzsaszőnyeg hullámzott, midőn édesanyám porolta szomorúan egy messzi gyermekkor titkos kertjében. Lassú, megfontolt mozdulatokkal csapott a nádból fonott porolóval a bécsi rokonoktól örökölt különleges mintájú szőnyegre. A lugas mellett volt egy acélsodrony, ő kifeszítette rá, és ott ütötte, nagyokat fújtatva. Én a magas fűbe kucorogva néztem, rövidgatyás kisfiúként, teljesen lenyűgözve a hullámzó mintáktól, ahogy levegőt vett a sokat utazott szőttes. Anyám lélegzeteit hallottam és nem a nagy puffanásokat. A perzsa minták gazdag hullámzását láttam és nem csupán egy szőnyeget. Most újra ezek a gyerekkori minták jelentek meg előttem, s mintha nem is a lélekvesztő kis hajó tetején ülnék a déltengeren, hanem a lugas melletti magas fűben ismét. Nagy csobbanások helyett anyám lélegzetvételét hallottam, ahogy sóhajt, ahogy nagy levegőt vesz, újra rávág a porolóval, s lám megint nagy hullámokat, újabb mintázatot vet a tenger.
Sanurból itt élő ismerősünkkel, Zsolttal mentünk fel az Ubud környéki hegyekbe túrázni. Zsoltot budapesti főbérlőm, Torma Kálmán bölcs javaslatára kerestük meg, amit nagyon nem bántunk meg. Zsolt igazán kimerítő, de kalandos dzsungel- és rizsföldtúrára vitt minket. Nyakig sárosak lettünk, kígyókkal és vízesésekkel tűzdelt utunk azonban gyönyörű volt. A túra után Ubudba mentünk, a balinéz művészetek völgyébe, ahol tradicionális táncra és wayangárnyjáték-előadásra is eljutottunk. Utóbbi, bevallom, szörnyen gyenge volt, nagyon turistás, főleg annak, aki látott már igazi wayangelőadást. Kicsit úgy éreztem magam, ahogy a hortobágyi csikós shown érezném német turisták között. Aki egy-egy ilyen élmény alapján alkot véleményt a magyar lovas kultúráról vagy a wayangról, bizony nagyon melléfogott. S bár szerintem nem biztos, hogy szabad aprópénzre váltani egy-egy ilyen nagy hagyományt, alighanem a nyugati emberek többségének ez megfelel. Pipa, láttunk ilyet is, mehetünk masszázsra, meg az öreg balinéz házába, akinél abban a gagyi filmben a kiégett amerikai színésznő is volt. Némely itteni brosúrában még az is benne van, hogy a helyiek a filmben látottak ellenére sem tudnak a középkorú nők minden problémájára választ adni. Erre írtam korábban, hogy a fogyasztói társadalom lustává teszi még álmodni is az embereket. Beérik mások álmaival, azt akarják, amit vetítenek nekik – ők is olyanok akarnak lenni. Olyanok és nem önmaguk. Utánoznak és utánzatok. Persze azon, hogy valaki önmaga legyen, dolgozni kell. A sok illúziót, vagy ahogy a hindu mitológia mondja a mája-fátylát le kell rántani. Még a legkedvesebb fátylakat is? Nem vagyok sem szép, sem csúnya. Nem vagyok sem okos, sem buta. Nem vagyok kereskedő, sem művész, sem sámán, vagy mérnök. Nem vagyok sem utazó, sem író, sem költő. A tudat vagyok, vagy még a tudat sem vagyok, csak része a nagy egésznek. Ezt érdemes néha mondogatni és az ember valódi önmagára lel a nagy zűrzavarban.
Éppen úgy, ahogy egyszer csak megláttam magam az ubudi palota táncelőadásában, ami ellentétben a wayanggal: tökéletes volt. Már csak ezekért az előadásokért is érdemes ideutazni, hiszen a magyarországi Művészetek Völgyében is van jó és kevésbé jól sikerült egyaránt. Néztem a táncot és egyszerre láttam négy évvel ezelőtti önmagamat és a mostanit. Mennyi minden történt és változott… Láttam a táncosnőt, akiért akkor utaztam, láttam a mellettem ülő feleségem a táncban, és láttam a lehetséges jövőbeli saját lányomat. Láttam harcolni magamat, bukdácsolni, győzni és veszteni, láttam szolgálni magamat és uralkodni. Ez a bali táncok nagy varázsereje, hogy szembesít önvalónkkal, tükröz, és ezáltal pusztítja el a felesleget. A valamirevaló művészet úgy tükör, hogy felszabadítja önvalónkat. Mindezek átélése és újra megtapasztalása után sikerült beszereznem végre az egyik legfontosabb Bali szigetén élő tanító és mester két könyvét is – A Bali bölcsességét és a Krisztus Kasmírbant – , de ezekről csak később írhatok. Észak Baliról ugyanis áthajóztunk Jávára, ahol mindenki eljutott a saját vulkánjának tetejére teliholdkor, hogy aztán együtt mehessünk Ananda Krishna ashramja után, Joho faluba gekkó-táncot járni. De erről később.
Weiner Sennyey Tibor
Mirrors
Which is easier to believe, my dearest reader: did I really gamble my last salary at the cock fight or did I just gather these information from the locals and my companions on the journey? Is it just a figment of my imagination or is for real? It’s up to you to decide weather you fall for the option of the skint Hungarian poet who’s off to the South Seas with his wife and friends or the young man who became who he is in a different culture and religion, on a distant continent because he was deeply touched by the local atmosphere.
Not too long ago a French writer published a book about Rimbaud’s adventures in Java. Of course Rimbaud has never been to Java but hey, why not write about it? Isn’t fiction part of reality after all? Speaking of which: am I really here, suffering from the flu in a tropical garden somewhere in the North of Bali or am I in Budapest in the city? Of course it is also possible that I am here four years ago in the past or in four years time in the future somewhere completely different. I can very well imagine that we can be present at different places in different times but our mind can only accept the here and now, and indeed, seizing that here and now is the most difficult of all. This is the power of here and now. We are always on the road towards the next destination so we can only describe our experiences if we compare them to something else, so here and now can only be depicted from there and then in our stories. To compare things requires the knowledge of correlation, for even the best description can be deceitful if compared to the reality of the consciously lived reality.
When I rang my friend Zoli, who is editing this very blog to tell him that I will be a bit late with the next few notes as we are sailing on the stormy sea for a couple of days he told me that he read an interesting survey carried out by Danish scientist according to which the happiest nation on Earth is the Indonesian and the saddest: Hungarians. I really cannot decide weather to believe such surveys, for I don’t know how credible and empirical they can be, but they certainly deserve some consideration. Indonesians live and think in communities, they help each other, are happy for each other’s happiness and are always ready to laugh at their own weakness and faults. They cannot be bothered if they drop something or stumble, they don’t worry too much, no. Of course there are always exceptions to the rule and even I could sea the difference between big city life and rural areas. Still I wouldn’t like to believe that the saddest nation is the Hungarian. It would be so great to give a little to Hungarians from this kind of happiness, or at least to show the key to achieving it. And what is happiness and sadness? Two extremes, the two poles, the diversion from the centre. Weather Indonesian or Hungarian – it does not matter if we consider the essence. And the essence contains everything that is basically human.
Leaving the cockfight – which I either attended or not and either lost all my money or not - behind us we sailed back to Sanur, Bali. We were sitting on the top of the boat with Balázs watching the clouds gather around Gunung Agung volcano. The waves were moving smoothly, which reminded me of that Persian carpet my mother used to dust in the secret garden of a distant childhood. She was hitting the extraordinary textile which we inherited from our relatives in Vienna with vehement movements. It hung on a steel string next to the grapevine, swallowing her heavy breath. I was watching her as a little boy, wearing my shorts, hiding in the high grass, amazed by the extraordinary shapes waving in the air, as if the old carpet was alive, inhaling, exhaling. I could only hear my mother breathing, not the puffing of the duster. I could sea the Persian patterns waving, not just the carpet. And now here I am seeing those childhood patterns again, as if I was not on the top of a boat sailing on the South Sea but in the high grass next to the grapevine. Instead of the brawling water I hear my mother breathe, as she’s sighing, hitting the carpet once more, and there I can sea more waves, more patterns on the sea.
From Sanur we went hiking with a Hungarian friend, who’s settled down in Bali to the Ubud region. He was introduced to me by our landlord in Hungary, which proved to be one of the wisest suggestions for our journey. Zsolt is his name and he took us on an exhausting but unforgettable trip in the jungle, through rice fields and springs. In the end we were covered in mud from head to toe, we struggled through waterfalls and saw snakes and breathtaking views. After the jungle we went straight to Ubud, the capital of Balinese arts, where we saw traditional dance performances and a wayang show too, which I have to admit was not a top class event for someone who has already seen a genuine wayang performance at least. It was far too touristy, it made me feel like a German tourist at a csikós show in the puszta in Hungary. If you try to judge a culture based on such experiences, you might very well get the wrong end of the stick. I personally don’t like it when such a vast tradition is understated in such ways but seemingly for the majority of westerners it is more than acceptable. So that is off our list, ticked, we could move on to a massage, and to the house of the old Balinese guy, who was visited by that burnt-out actress from that crappy film. In some of the local brochures you can read that despite the message of the film the locals are not able to answer all the questions of middle aged housewives. This is the phenomenon I wrote about in an earlier post: that some people are so deceived by consumer society that they become too lazy to dream. They accept other people’s dreams, they want what is projected for them, and they want to be the same as the main character of the films. They don’t want to be who they really are, they want to be someone else. They copy and that makes them copies, mere replicas. You have to work hard to be your true self. All the illusion – or as Hindu mythology calls it Maya veil has to be shaken off. Even the most preferred ones have to go. I am neither ugly, nor beautiful. I am not clever or stupid. I am not a merchant, nor an artist or shaman or an engineer. I am not a traveller, nor a writer or a poet. I am just part of consciousness, part of the whole. This is what one should recite every now and then and one will find one’s true self sooner or later in the big chaos.
It works somehow like in the dance performance I saw in the palace of Ubud: I saw myself in it, and it was absolutely perfect, unlike the wayang performance. It does worth travelling here for such spectacles. As I was watching the dancers I saw myself as I was 4 years ago and the way I am here and now. So many things have happened and have changed... I saw the girl, the dancer with whom I was travelling back then just as I saw my wife sitting next to me and our future daughter too in that very dance. I saw myself fighting, struggling, winning and loosing, I saw myself serving and ruling. And this exactly is the magic of Balinese dances: that it confronts us with ourselves, it reflects and thus it destroys the excess. Worthy art reflects in a way that it frees ourselves. After all these experiences and reflections I finally managed to put my hands on two of Bali’s most popular spiritual master’s books, but let me tell you about those later. From North Bali we sailed to Java where every one of us reached the top of our own volcano under the full moon, and managed to visit Anand Krishna’s ashram before reaching Joho village for a ‘gecko dance’. So read on to find out more...
From Sanur we went hiking with a Hungarian friend, who’s settled down in Bali to the Ubud region. He was introduced to me by our landlord in Hungary, which proved to be one of the wisest suggestions for our journey. Zsolt is his name and he took us on an exhausting but unforgettable trip in the jungle, through rice fields and springs. In the end we were covered in mud from head to toe, we struggled through waterfalls and saw snakes and breathtaking views. After the jungle we went straight to Ubud, the capital of Balinese arts, where we saw traditional dance performances and a wayang show too, which I have to admit was not a top class event for someone who has already seen a genuine wayang performance at least. It was far too touristy, it made me feel like a German tourist at a csikós show in the puszta in Hungary. If you try to judge a culture based on such experiences, you might very well get the wrong end of the stick. I personally don’t like it when such a vast tradition is understated in such ways but seemingly for the majority of westerners it is more than acceptable. So that is off our list, ticked, we could move on to a massage, and to the house of the old Balinese guy, who was visited by that burnt-out actress from that crappy film. In some of the local brochures you can read that despite the message of the film the locals are not able to answer all the questions of middle aged housewives. This is the phenomenon I wrote about in an earlier post: that some people are so deceived by consumer society that they become too lazy to dream. They accept other people’s dreams, they want what is projected for them, and they want to be the same as the main character of the films. They don’t want to be who they really are, they want to be someone else. They copy and that makes them copies, mere replicas. You have to work hard to be your true self. All the illusion – or as Hindu mythology calls it Maya veil has to be shaken off. Even the most preferred ones have to go. I am neither ugly, nor beautiful. I am not clever or stupid. I am not a merchant, nor an artist or shaman or an engineer. I am not a traveller, nor a writer or a poet. I am just part of consciousness, part of the whole. This is what one should recite every now and then and one will find one’s true self sooner or later in the big chaos.
It works somehow like in the dance performance I saw in the palace of Ubud: I saw myself in it, and it was absolutely perfect, unlike the wayang performance. It does worth travelling here for such spectacles. As I was watching the dancers I saw myself as I was 4 years ago and the way I am here and now. So many things have happened and have changed... I saw the girl, the dancer with whom I was travelling back then just as I saw my wife sitting next to me and our future daughter too in that very dance. I saw myself fighting, struggling, winning and loosing, I saw myself serving and ruling. And this exactly is the magic of Balinese dances: that it confronts us with ourselves, it reflects and thus it destroys the excess. Worthy art reflects in a way that it frees ourselves. After all these experiences and reflections I finally managed to put my hands on two of Bali’s most popular spiritual master’s books, but let me tell you about those later. From North Bali we sailed to Java where every one of us reached the top of our own volcano under the full moon, and managed to visit Anand Krishna’s ashram before reaching Joho village for a ‘gecko dance’. So read on to find out more...
Tibor Weiner Sennyey
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése